Századok – 1971

Történeti irodalom - Vörös Antal: Óvár; Óvár … A Mosonmagyaróvári Agrártudományi Főiskola 150 éve (Ism. Gunst Péter) 1015/V

101G t'ö R.TÉNETI IRODALOM mellett is túlságosan lexikálisnak hat. A szerző ugyan igyekszik ezt elkerülni, stílusa élénk, olvasmányos, amit mondottunk, ezzel tehát látszólag ellentótben van, a valóságban azonban mégiscsak az a helyzet, hogy az egyes fejezetek inkább leíró jellegűek. Ez persze nem kis érdeme a szerzőnek, s nyilvánvalóan elsősorban ezt érezte feladatának. Talán a megbízó is ezt ajánlotta figyelmébe. A tudománytörténet, az agrártudomány és szakoktatás története szempontjából azonban sajnálatos, hogy a szerző megelégedett ezzel a megoldással. Túlságosan is zárt világ az, amelyet bemutat, sokkal zártabb ós önnön törvényeinek sokkal engedelmesebb, mint amilyen a valóságban volt. Holott kitűnő lehetőséget nyújtott volna az összehasonlításra a már elkészült keszthelyi Georgikon története, legalábbis a magyaróvári intézmény első éveihez. Hogy másra ne utaljunk, már az alapítandó intézmény céljának meghatározásánál nyilván elkerülhetetlenül figyelembe vették Keszthely létét ós versenyét. Talán ezért tért el olyan hangsúlyozottan az intézet célja a keszthelyiétől. De később is érdemes lett volna figyelemmel kísérni a többi szakoktatási intézmény fejlődósét, helyzetét. Nem, mintha a szerző ezt nem tenné, de inkább csak levéltári vagy sajtóviták adatai alapján, s ez nem mindig szerencsés megoldás. A kiindulópont, amelyet a szerző választott, az a megállapítás, hogy a munkának elsősorban a tanárok tevékenységére kell figyelemmel lennie, s azután a diákokra. Nem vitás, minderre figyelemmel kell lennie egy ilyen vállalkozásnak, de legalább ilyen fontos, ha nem fontosabb annak bemutatása, milyen szerepet játszott az intézmény a szakemberképzésben, milyen szakembereket képzett, milyen célra, stb. Egyszóval az intézet beilleszkedése az oktatási rendszerbe, s helyzete a mezőgazdasági struktúrában. Persze e kérdéseket akkor sem lehetne megkerülni, ha a szerző szándékosan erre törekednék, de mert Vörös Antal nem kívánja ezt, szerepelnek is a monográfiában, különösen azokban a forrásokban, amelyeket a szerző használt. S a forrásanyag adta lehetőségek következtében ezekről a kérdésekről tulajdonképpen több szó is esik, mint a — fentebb idézett — eredeti célkitűzésekről. Vörös Antal elismerésre méltó szorgalommal gyűjtötte össze a magyaróvári intézmény felett regnáló minisztérium iratanyagából mindazt, amit felhasználhatott, ami bepillantást engedett a főiskola történetébe. Azért is érezzük kicsit lexikálisnak a munkát, mert a szerző részletesen leírja mindazt, ami Magyaróvárott törtónt. Erénye ez a kötetnek, de a források sajátos jellege olykor-olykor torzító tükröt tartott a szerző szeme elé. Arra utalunk, hogy a szerző minden korszak tárgyalásakor igen részletesen fejtegeti az oktatás hiányosságait, hibáit, s sokkal kevesebbet szól magáról az oktatásról. Ennek nyilván az az oka, hogy a minisztériumi iratanyagban elsősorban a panaszoknak, észrevételezéseknek, vitáknak, olykor személyi ellentéteknek maradtak meg a nyomai, a rendszeres napi munkáé sokkal kevésbé. A szerző persze nem esett abba a hibába, hogy csak ezeknek adott volna helyet, de megítélésünk szerint erősen túlértékeli ezeket apanasziratokat. Ugyanez vonatkozik a szabadságharc után megnyílt iskolára, ill. annak vezetőjére, Pabstra is, akinek érdemeit kicsit szűkmarkúan sorolja fel. Itt a szerző némileg a korabeli vitairatok hatása alá került. A helyzet nem volt olyan siralmas, mint azok állították, s — éppen az intézmény továbbfejlődése mutatja ezt — a főkérdésekben alighanem Pabstnak volt igaza, az oktatás mindinkább az elmélet felé tolódott, a gyakorlatra mind kevesebb hangsúly jutott. Figyelembe kell itt venni azt is, hogy az 1850. november 5-én megnyitott új intézmény feladata a Monarchia szakembereinek képzése volt, vagyis csak magyar szempontokból megítélni az oktatást (ezt tették a sajtóban publikált vitairatok) nem szabad, s ugyancsak azt is figyelembe kellett volna venni, hogy ennek következtében mennyit nyert a magyar agrárfelsőoktatás. A szerző maga sem jutott egységes álláspontra e téren, erre utal, hogy egyszer azt írja, Pabst a németországi oktatási tapasztalatok alapján hanyagolta el a gyakorlatot (53. 1.), majd pár lappal később arról ír, hogy Liebig és