Századok – 1971
Közlemények - Tilkovszky Loránt: Bajcsy-Zsilinszky önéletrajzi vallomása politikai nézetei fejlődéséről és a szellemtörténethez való viszonyáról 966/V
BAJCSY-ZSILINSZKY ÖNÉLETRAJZI VALLOMÁSA' 999 elején ezt már teljesen tisztán láttam, s egyre nagyobb belső ingerültséggel figyeltem a Magyar Szemle és a Magyar Történet munkáját, élesen a másik irányban. A harmincas évek derekán már szenvedéllyé nőtt bennem a fölismerés, hogy haza kell hívnunk szellemi száműzetéséből Kossuth Lajost. Es a 40-es években már-már kétségbeesve nézem jobbjaink szellemi topogását, hallom százféle variációban Széchenyi Istvánnak éppen legavultabb és leginkább kihűlt száz év előtti igazságait, főleg a szánalmas hangzavart politikaellenes téveszméi és Kossuth-ellenes igaztalan ítéletei körül. És a régi kiegyezési Karthagó romjain Mariusként siratom ezekben az időkben a még oly vétkes közelmúltat is, mert az legalább a hold hideg és élettelen tükrözésében hozott volt némi hírt nekünk az egykori nagy magyar nap fényéből és melegéből. Most aztán teljes a sötétség, benne nemzetünk tájékozatlansága, tanácstalansága a jövő roppant feladataival szemben. Pedig az özönvíz közelget, tisztán hallom félelmetes moraját. S miközben én Kossuthért kiáltok, olvasom a kitűnő ^Bara nvav Jusztin4 ? értékes emlókbeszédót Apponyi Albertről, s benne, sok helyes megállapítása mellett, ezt a mondatot: „Kossuth élni fog, míg — sajnos — lesz magyar illúzió". Ide juttatta még a legjobbak, a legmagyarabbak politikai gondolkodását is ez a silány 20 esztendő, s benne nem utolsó sorban a Magyar Történet és a Magyar Szemle erős, de nem a nemzeti egészséget Szolgáló._sugaikttai. " "» Arn elég volt a múlt bírálatából, a jövő felé kell tekintenünk, és arra felé tapogatóznunk. Nem az az igazán fontos dolog most, hogy a múltra vonatkozólag nekem volt-e igazam, mikor 48 folytatását sürgettem, s hogy a magyar históriának hatvanhét túlértékeléséből eredő beteg századfordulós korszakától elfordulva, a 48-as eszmék és eszmények felé kell nemzetünknek tájékozódnia, vagy a Magyar Történet íróinak, akik változatlanul a kiegyezés eszmevilágát, sőt annak nem is deákferenci,hanem inkább tiszaistváni fogalmazását tekintették a magyar jövő helyes politikai irányának; 67-ességet, annak reális alapjai nélkül, a kettős monarchia későbbi korszakának megzavarodott magyar gondolatvilágát — Csonka-Magyarországon. Mondom, nem ez a fontos kérdés ma. Hanem egyedül az, mit kell tennünk. Külpolitikai téren: a) Számot kell vetnünk mindenekelőtt azzal, hogy a németek — Japánnal együtt, vagy attól elkülönítve — elvesztik ezt a háborút. Ebből a több mint valószínű kimenetedéből az új világháborúnak, valamint a bennünket övező dupla-kisantant — német vezetés és sugallat mellett a mai Pavelics-Horvátország, Nedics-Szerbia, Antonescu-Románia, és Tiso-Szlovákia, mögött angolszász-szovjet vezetés és sugallat alatt a holnapi Szimonics-Jugoszlávia, Maniu-Románia, Benes-Csehszlovákia — tudatában arra kell törekednünk, hogy honvédő erőnk föl ne morzsolódjék idő előtt a Szovjetoroszország ellen való harcban. b) Fönn kell tartanunk és lehetőleg ápolnunk a Romániát övező népekkel, országokkal, valamennyiőjükkel, Nagyrománia földarabolása kérdésében való természetes érdekközösségünket. c) Erősítenünk kell a lengyel—magyar érdekközösség és közös politika szükségének tudatát és hangulatát. d) Minden áron és minden erővel meg kell teremtenünk a délvidéki súlyos kilengések bűnöseinek példás megbüntetésével ós nagyszabású jóvátétellel a lelki, politikai, művelődési közeledést mind a szerb, mind a horvát néppel. 47 Cisztercita pap, egyetemi tanár, egyházjogász. Apponyi-emlékbeszódót lásd: Magyar Törvényhozók Lapja, 1942. évf. 49 — 52. 1. 6*
