Századok – 1971
Közlemények - Tilkovszky Loránt: Bajcsy-Zsilinszky önéletrajzi vallomása politikai nézetei fejlődéséről és a szellemtörténethez való viszonyáról 966/V
998 TILKOVSZKY LOUANT a másik oldal felől szomszédos szláv világgal szemben". Ehhez most hozzáteszi: „világosan látom, hogy a németek ezt a háborút el fogják veszíteni", márpedig addigra el kell érni a Kárpátmedence népeinek a vezetésükre hivatott magyarsággal váló kiengesztelödését, a Pax Hungaricát. Véleménye szerint „elképzelhetetlen, hogy az angolszász győzők — akár az oroszoknak is engedve bizonyos beleszólást az európai dolgokba —1 megint vissza akarnának térni a néprajzi elv oly szégyenletesen megbukott és a második világháborúban olyan szörnyúseges gyümölcsöket térmett wilsoni hülyeségeihez". A német vereség nyomán ,,alkalmasint ölünkbe hull az elszakított Nyugatmagyarország" (Burgenland) ; a háború után újra nagyhatalommá váló Lengyelország — az 1939-es magyar álláspontot honorálva — nyilván segíteni jog Szlovákia Magyarország felé orientálásában ; Kárpátalja birtoklását a kilátásba helyezett autonómia megadásával lehet biztosítani. Erdély megszerzésére is megvannak az esélyek, hiszen a németcsatlós Románia sorsa — „ha csak idejében nem csinálnak forradalmat, és nem mentik a szerintem nem sok menthetőt" — meg van pecsételve, ha mi ugyanakkor „ellenállást tudunk tanúsítani a német nyomással szemben". Erdély — diplomáciailag vagy katonailag megoldandó — megszerzésének feltétele azonban a magyai—délszláv viszony rendezése, amelyet a jugoszláv barátsági szerződés megszegése, majd az újvidéki vérengzés rendkívül súlyossá tett. Felszólitja Szekfűt, hogy „immár némileg kigyógyulva korábbi egyoldalú német-nyugatiaskod ásából, legalább most segítene — nagy szellemi befolyásával és vitathatatlan tehetségével, — a politikai kiegyensúlyozódásban nagyszlávság és nagy germánság között", fellelve természetes érdektársainkat a kisebb dunai népekben. Idevonatkozó programmatikus gondolatait — mintegy egész vitairata konlúziójaként — az utolsó (8.) alfejezetben fejti ki részletesen: A jövő jelé Professzor Uram ! Isten látja lelkemet, nem személyes bántás, vagy ellentétek kavarása a szándékom e hosszúra nyúlt írásommal. Az ón életem annyira mérlegre került, a szó legszorosabb értelmében is, főleg legújabb föllépésemmel a délvidéki pogromok ügyében,4 6 hogy ilyenkor az ember szereti inkább a békiilést még régi haragosaival is. Ilyen „haragosom" nekem Szekfű Gyula, régtől fogva. Hol én haragudtam meg rá, hol ő rám. Azt hiszem, jogos megróvás nem érhet azért, hogy ilyen őszintén és ilyen komolyan véve a kérdést, közügyként kezelve, aminthogy az is, tártam föl az okait ,,haragom"-nak. Talán kiérzi ebből a haragból Professzor Uram a szellemi megbecsülést, még ha az igen keserű módon jelentkezik is. Ez az írásom nem vádirat, hanem vallomás, szinte a napló vagy az asztalfiók számára készült önéletrajz őszinteségével írott vallomás. Kettős céllal készült: hogy magamat mentsem a személyeskedés vagy kicsinyes gyűlölködés esetleges gyanúja és többször elhangzott vádja alól; és hogy egy igen jelentékeny szellemi alakját a mai sivár közéletnek ráébresszem nézetem szerint súlyos ballépéseire ós nagy felelősségére. S ezzel egy erős szellemi bajnokot kapjunk a nemzet mostani és csak ezután következő nagy belső és külső szabadságharcához. Bennem is, ki a szülői házban Széchenyi tiszteletében nőttem föl, csak a húszas évek második felében derengett föl a sejtelem: Kossuth irányába kellene térnie a nemzetnek, mind külpolitikai, mind belpolitikai tekintetben, dunai hivatásunk újrafelvétele és a nagyszabású kossuthi szociálpolitika és földpolitika irányába. A harmincas évek 46 Bajcsy-Zsilinszky 1942. jan. 29-én a képviselőház külügyi bizottságában szóvátette az újvidéki szerbek és zsidók körében „razzia" címén jan. 21 —23-án véghezvitt vérengzést, mire kihagyták az újjáalakuló külügyi bizottságból s életveszélyes fenyegetések is érték.
