Századok – 1971

Közlemények - Tilkovszky Loránt: Bajcsy-Zsilinszky önéletrajzi vallomása politikai nézetei fejlődéséről és a szellemtörténethez való viszonyáról 966/V

BAJCSY-ZSILINSZKY ÖNÉLETRAJZI VALLOMÁSA 997 már kevesebb valószínűséggel". Hangsúlyozza, hogy ,,a németek sohasem tekintettek bennünket »egyenlő félnek«, és soha senki más néptől a lovagiatlanságnak — valójában inkább az embertelen aljasságnak — olyan évszázadokra rögződött magatartását nem kaptuk és nem szenvedtük, mint éppen tőlük". Minden erejével küzd ,,a mondvacsinált német—magyar ún. sorsközösség öshazugsága" ellen, mert „nincs a magyar históriából és a magyar politika széles szemhatárából kicsinyesebben kirívó idétlenség, mint ez". „Várom a történetírót, aki megcáfoljon, vagy a pribéket, hogy elhurcoljon igazságaimért." Az „új útú" történetírás ,,szinte holdszerű kerengése a német nap körül" meghökkentő elfordulást eredményez a korábbi, hagyományosan magyar szellemű történetírástól, ifj. Andrássy Gyula, Beöthy Ákos, Szalay László műveinek szellemétől, „hogy Werbőczyről és a magyar Corpus Iurisról ne is beszéljünk", amelyek Bajcsy-Zsilinszky szerint a magyar történet első számú kútfői kellene hogy legyenek. De a történeti műveit német nyelven író, Attiláról csodálatos képet festő, XVIII. századi Fessier Ignác is szellemében mennyire magyarabb volt, mint Eckhart Sándor, aki azt javasolta a „Mi a magyar ?"-ban, hogy ne sokat emlegessük bizonytalan rokonságunkat a hunokkal és Attilával, mert ez árt a magyar presztízsnek nyugat felé. ,,Habsburgiánus szellemű történetírás ez", amelyen ráadásul „az osztrák politikai katolicizmus magyar partnerségének szelleme tükröződik", — állapítja meg Bajcsy-Zsilinszky, kimutatva, hogy a régi történetírás katolikus nagyjai, Istvánfi, Katona, Pray, Horváth Mihály mennyire igazabbul örökítették az utókorra „a magyar história nagy protestáns lázadóinak és szabadsághőseinek" emlékét, mint a Magyar Történet. Míg „a hagyományos, mondhatni szolid" magyar történetírás elsősorban a tényeket, az eseményeket juttatta szóhoz, és mértéktartóan kommentált, addig az „új útú" történetírás „gyéríti az eseményeket és sűríti a kommentárokat" , olyannyira, hogy ,,többszáz esztendő óta a Magyar Történet dicsekedhet a magyar históriai események minimumával és a történetírói kommentárok maximumával". A Magyar Történetben „a politikai szektáriusság jegyei" mutatkoznak, „valami furcsa átköltő szenvedély", amely a szellemtörténetben rátalált annak módszerére, hogyan lehet „legkönnyebben kiforgatni régi valójából, »protestáns és kuruci hagyományaiból és »romantikájából« a magyar történetírást". A következő alfejezetben (7. „Kapcsolatok a gyakorlati politikával") Bajcsy-Zsilinszky tiltakozik az ellen, hogy őt, a gyakorlati politikust, a nemzeti történet értékelésének lehetőségétől „elmarni" igyekszik „a maguk tudományos kőfalai és elképzelt előjogaik mögé" bezárkózó történetírók „hivatásrendje". Nem érti, „miképpen volna lehetséges a gyakorlati politika és a magyar történelem közé áthághatatlan Bubicont ásni?" Az ő felfogása szerint az évezredes magyar történelem elsősorban politikatörténet, s ennek ismerete nélkül „meg sem lehet mozdulni" a gyakorlati politikában. „Nem szabad hát olyan magyar történelmet írni, amely akár pesszimista, akár optimista irányban, még olyan jószándékkal is, meghamisítja a múltat, s ezzel lidércfények ingoványos talajára csábítja a cselekvés embereit. A politikai cselekvés embereinek tisztán és világosan kell látniok a magyar múltat; ez a mult hamisítatlanul kell hogy megihlesse nagyságával is, bűneinek irtózatával is azokat, akiket rossz sorsuk gyakorlati politikussá — a szó szebbik értelmében — elhívott." A történetírónak — különösen a mai sorsdöntő időkben — valósággal „patikamérlegre kell tennie" minden leírt szavát, számolva „az új világháború valószínű kimenetelével adódó keserves népközi helyzetünkkel". Különös jelentősége van ebből a szempontból a nemzetiségi kérdésnek, ezért Bajcsy-Zsilinszky ideilleszti az 1942. évi költségvetés képviselőházi appropriációs vitájában tartott beszédének erre vonatkozó, de időhiány miatt el nem hangzott részét, amely egyfelől a volksbundista német kisebbséggel kapcsolatos kivételes elbánást, másfelől a többi nemzetiség irányában elkövetett mulasztásokat, sőt bűnöket bírálva, ezúttal is rámutat „arra az utóbbi évtizedeinkben nagyon elterjedt hibás történetszemléletre, mely nemzetünket a nyugat csatlósának könyveli el kelettel szemben; a szomszédos germán világ segédnépének, 7 Századok 1971/5.