Századok – 1971

Közlemények - Tilkovszky Loránt: Bajcsy-Zsilinszky önéletrajzi vallomása politikai nézetei fejlődéséről és a szellemtörténethez való viszonyáról 966/V

TILKOVSZKY LOEÄNT 1942 január derekán, még sejtelmem sem volt a zsablyai és újvidéki szörnyű eseményekről" —• olvashatjuk a vitairatát 1942. március 15-én lezáró Bajcsy-Zsilinszky ideillesztett jegyzetét, — „ott is árják vitték el a gyalázat »pálmáját«". A Magyar Történet patinás cégére mögött épp úgy nincs magyar szellem, mint ahogy számos régi magyar nevű budapesti cégnél „hol a zsidó, hol az árja" képviseli az „igazi reális üzleti tőkét, szellemet, érdeket, irányítást, tényleges hatalmat" — írja Bajcsy-Zsilinszky. „Ebben a Magyar Történetben még a legnagyobb tökfilkók is, — mint a birkatekintetű Ferdinándok, — és a legbecstelenebb magyargyűlölők és magyarirtók is, mint Kollonits, aránylag jól megúszták a történetírói ítélkezést ; annál rosszabb osztályzatot kapnak azok, akik Shakespeare » Velencei kalmáré-jának Tubáljával azt merik mondani forró izgalomban: »Imaházunkban találkozunk«, azaz a magunk ősi szellemének házában; vagy akik, — Ady halhatatlan versének sorai szerint, — négyen öten magyarok, »esett, szép szomorú fejekkel«, összehajolnak . . ." Elmondja, hogy „szinte végigmehetnénk az egész magyar histórián, hogy nyomrólnyomra mutassam meg az igazi magyar nagyok capitis diminutioját, és ugyanakkor sajátos fölértékelését a közepeseknek, különösen a »jó fiúim -nak nyugati szomszédságunk felé, a Magyar Történetben". Mint legkirívóbbakat említi Fráter Oyörgy, Werbőczi István, Zrínyi Miklós méltánytalan ábrázolását; míg ,,szinte túlvilági ragyogást" kapnak a labancok — „mindig erősen a »keletiek«, a kurucok, az erdélyiek, a protestánsok, a »lázadók« rovására". A legsúlyosabbnak azonban azt tartja, hogy „éppen a legtörténelmietlenebb nagy magyart emeli ott is a többi nagyok fölé, ahol — mint a Széchenyi—Kossuth vitában — az idő, és éppen a történelem, a másiknak, Kossuthnak adott igazat". Véleményét így összegezi: „Iszo- i nyű rombolás jelzi valójában ennek az átértékelő eredet ieskedésnek, árjáskodásnak, és nemcsak kegyeletién, de értelmetlen hagyomány tapodó dühnek is, útját végig a magyar histórián." Idegen a Magyar Történet szelleme, és idegenből másolt a módszere: „a magyar szellemmel olyannyira ellentétes, s világhírűén apolitikus németség új történetírói módszerét alkalmazza a magyar történelemre, Ranke, de inkább Dilthey, Troeltsch nyomdokain. Es eszmei alapvetésül olyan filozófiai rendszert, melynél idegenebbet a rendet, világosságot, ésszerűséget kereső és kedvelő magyar gondolkodás számára keresve sem lehetne találni: a hegeli dialektikát, s vele valami modern skolasztikát". Különösen elítélően szól Bajcsy-Zsilinszky „az indukció és a dedukció módszerének képtelen adagolásáról és alkalmazásáról", amely egyfelől alaptalanul általánosít, terjeszt ki a magyarországi fejlődésre nem érvényes szellemtörténeti kategóriákat (pl. keresztény—germán kullúrközösség, karizmatikus királyság, nyugat-európai értelemben vett hűbériség, lovagi eszmény stb.), másfelől jelentéktelen, szórványos adatokból, nem egyszer közönséges anekdotából kiindulva ,,erőlteti a maga előre kitervelt tételének bizonyítását". Legújabban Szekfű „Népek egymás közt a középkorban" című tanulmánya a Magyar Szemle 1941 októberi számában váltott ki Bajcsy-Zsilinszkyből éles ellenvéleményt e szellemmel és módszerrel szemben. Hasznosnak tartja ugyan Szekfű tanulmányának célkitűzését, annak bizonyítását, hogy „a középkori magyarság nem állott egyetlen nép fölényének lenyűgöző hatása alatt sem", azaz — világítja meg Szekfű „kissé tekervényes" fejtegetéseinek értelmét, — „nem volt Minderwertigkeitskomplexe még a német szomszéddal szemben sem", — de ez Bajcsy-Zsilinszky szerint teljesen helytelen megközelítés, mert azt kellene megmutatni, hogy a némettel szemben „a magyarságnak egyenesen fölénytudata van" ; nem lehet a német a szabály, a mérce, amelyhez ráadásul a szláv népek rovására igyekezzék a történetíró — mint Szekfű teszi — „felnöveszteni" a magyarságot. Ez ellen ő — „kinek édesanyja és részben édesapja révén is »keleti gátlások és elfogultságoké tüzelnek a vérében" — tiltakozik, és szót emel a magyar történelem „szabálytalansága" mellett: „Szerencsére a történelem során sokszor voltunk » szabálytalanok«, és még leszünk is, az öregisten segítségével. Ön még, Professzor Uram, bizonnyal meg fogja érni; én — az immár elengedhetetlen némettisztelettől is nagyon messze rugaszkodó »szabálytalané ember, aki még mindig nem harcolok német módra, —