Századok – 1971

Közlemények - Tilkovszky Loránt: Bajcsy-Zsilinszky önéletrajzi vallomása politikai nézetei fejlődéséről és a szellemtörténethez való viszonyáról 966/V

994 TILKOVSZKY LÓRÁNT portosítja a magyar szereplőket, intézményeket és eseményeket. Magam, politikus létemre, szabadon válogathatok a múlt nagy magyar államférfiai között: Széchenyit idézem, mikor belső erőgyűjtés a nap témája, majd Deákot veszem elő, mikor a jogfolytonosság vagy az alkotmány kerül veszedelembe, és Kossuth hazahozatalát sürgetem a húszéves szellemi számkivetésből, ha a magyar függetlenség megmentésére kell új szellemi szabadcsapatokat toborozni. De a történetírónak legalább Széchenyit, Kossuthot és Deákot kell felsőbb harmóniába foglalnia, ha valóban szimfonikus történetírói ambíciói vannak. Ám milyen szimfónia lehet az, amely Széchenyi-kultuszt csak Kossuth rovására tud indítani, s bár bálványt alkot a 67-es kiegyezésből, a jogász Deáknak az Ausztriával való perszonális uniót szinte egy egész életen át vitatott jogfolytonossági finomságai ós jogtörténeti igazságai iránt olyan csodálatosan csekély érrleklődést és értékelést mutat, ha nem egyesegyedül csak a kompromisszumot tudja tisztelni igazán a nagy Öreg egész gazdag életművében ? Az a szemlélet volna hivatva a magyar szimfónikus történetírás megteremtésére, amely még ezt a három nagy magyart sem tudja „szimfonikusán" látni ? Pedig milyen természetes, mennyire szinte kozmikus ennek a három roppant magyar fórfiúnak, korunk legnagyobb magyar hőseinek, szellemi összetartozása történelmünk évezredes egységében, mai szemmel, távlatból nézve őket, — még az egyszerű „gyakorlati politikus" szemében is ! Ahhoz, hogy valaki — történetíró, vagy akár politikus — egységbelássa a dolgokat, az bseményeket, a hősöket, — a látásnak és gondolkodásnak bizonyos egyetemességre való hajlama s igen nagyfokú fölényes elfogulatlansága kell mindenekelőtt. A Magyar Történet íróiban e minden nagy szintézishez nélkülözhetetlen két tulajdonság szinte megdöbbentően hiányzik. Erre a súlyos hiányosságra vall az a mód is, ahogy az „arizált" és egyben magyar szempontból sterilizált Szent Istvánt és a mesterségesen megkövesített hatvanhetességet tették megk történetírásunk kettős gyújtópontjává. Nem vették észre, hogy ami bűnben elmarasztalták a szűk homlokú közjogászkodás ellenzéki, 48-as frontját, ugyanabban a bűnben kellett volna elmarasztalniok a korszak 67-es kormányait és egész rendszerét is, lényeg szerint. Nem vették észre, hogy egyszerre bukott meg e korszakban a kossuthi gondolat Ugrón elszigetelődésében és magánosságában, és a deáki gondolat az ifjabb Andrássy Gyula fároszi egyedülvalóságában. S a felsőbbrendű művelődéspolitikai, gazdasági, szociális érdeklődés és gondolat apálya nemcsak az ellenzéki 48-as frontot jellemezte, hanem legalább annyira a 67-es ortodoxiát is. Nem vették észre, hogy itt az egész magyar közélet szörnyű hanyatlása jelentkezett, s ebbe az egész korszakba nem lehet lehorgonyozni a magyar jövöt a trianoni katasztrófa után, mert — sárba nem lehet szöget verni, Tisza István mondása szerint. Nem szólván arról, hogy a szocializmus, mint bizonyos mértékig józan visszatérés és lehorgonyozódás az anyagba, a materiális alapokba és erőkbe, de mindenesetre mint az emberiség fejlődésében és az európai történetben óriási szerepet kapott erőtényező, a Magyar Történetben csupán nagyra növesztett szociális szólamok árnyékában kap némi gombaszerepet. Német indítású — őseredetien apolitikus — művelődési szemlélet, bizonyos művelődési szempontok és tényezők túlhangsúlyozása, de ugyanakkor elejtése magának a komoly szociológiának és még inkább a szocializmusnak: ez az egyenlőtlenség és szellemi egyensúlytalanság csak fokozza a Magyar Történet belső magyar zavarát. Ezt a lélektanilag és mesterségileg egyaránt elhibázott „szimfónikus" áthangszerelését a magyar történetírásnak azonban egy mindennél hatalmasabb politikai tényező fogja végleg elbuktatni: annak a neohatvanhétnek végleges bukása, mely már útban van, csak azt nem tudjuk, mi mindent fog — csontot, húst, velőt — magával szakítani nyomorult magyar életünkből. Elháríthatatlanul útban van ez a bukás, még akkor is, ha az új világháború után habsburgi restaurációra kerülne sor. Mert akkor is csak a történelmi — a mátyási — Budát lehet majd restaurálni, de nem a csirkeagy velejű Ferdinán-