Századok – 1971

Közlemények - Tilkovszky Loránt: Bajcsy-Zsilinszky önéletrajzi vallomása politikai nézetei fejlődéséről és a szellemtörténethez való viszonyáról 966/V

BAJCSY-ZSILINSZKY ÖNÉLETRAJZI VALLOMÁSA 993 lenséggel és több belső szorongással mindezt, mint én. Persze, hogy kellett, mint a falat kenyér, olyan új történetírás, amely mintegy a múltnak illúziótól mentes józan ábrázolásával, s az elhanyagolt nemzeti életfeladatok megmutatásával, a magyar művelődés, a magyar szociális kérdés, a magyar gazdasági élet múltjának, szervi bajainak teljesebb föltárásával segít kivezetni a nemzetet a szellemi elöregedés zsákutcájából. Egy külterjes és aprópénzre váltott Kossuth és Deák helyett jöjjön Széchenyi, s vele a magunkbaszállás, a belső erőgyűjtés nagy órája. — Valami ilyesmi mozdulhatott az új történetírás elindítóiban, valami kesernyés kiábrándultság, inkább sötéten látás vállalása a hamis görögtűz álfényessége helyett; rideg, kíméletlen leszámolás minden hazugsággal, s inkább még oly sovány, de tisztességes kiegyezés a valósággal. Nem tudom, jól látom-e, de lélektanilag ezt a gondolatmenetet érzem természetesen adódónak az új történetírás legszebb és legtisztább becsvágya számára. Am, lia ilyesféle is volt a szándék, vájjon ebben az irányban fejlődött és maradt-e az új történetírás? Engedje meg Professzor Uram, hogy e nem könnyű kérdés megvilágítására egy ,,zenei" példához nyúljak. Kétségtelen, hogy a korábbi magyar — és vele általában az európai — történetírás, hogy úgy mondjam, kevés húrú, néhány szólamú volt csupán. Olyasféle volt, mint a zenevilágban a kamarazene: tisztán kivehető benne a politikai vezérszólam, aztán a jogtörténet, a haditörténet, s legfeljebb csak mellékzöngeként minden más, gazdaság, pénzügy, társadalom, szociális kórtlés, művelődós. S meg kell adni, ez a kevés szólamú, kamarazeneszerű régi történetírás egészben véve nagyon megfelelt a magyar természetnek és "gondolkodásnak, amely szereti tisztán kivenni a többszólamú zenéből is magát a dallamot, s nem szívesen veszi, hogy ez a dallam egészen föloldódjék a szólamok közösségében. Viszont, amikónt Kodály Zoltán elismeri, hogy az eredetileg egyszólamú magyar népi zene további fejlődése mégis csak a többszólamúság felé vezet, én is készséggel elismerem: a történetírásnak is a kamarazenéből a szimfónia irányába kell továbbfejlődnie. Sőt elismerem: a jövő történetírása a teljes szimfónia. De sohasem fogom elismerni olyan magyar történetírás természetességét és jogosultságát, amely nem hajlandó megtartani legfőbb szólamokul a politikát, a diplomáciát, a jogtörténetet és a katonai dolgokat, vagyis a magyar történelemnek örök időre szabott és változhatatlan állampolitikai jellegét. Márpedig a Hóman— Szekfű-féle történetírás azt cselekedte, hogy ez ősi és nem mesterségesen költött vezérszólam — szólamok — elejtésén, mesterséges elmosásán keresztül próbálta szimfóniává áthangszerelni a magyar történetírói kamarazenét. Nem az ősszólamok mellé, azok kiegészítésére, meggazdagítására, állította be a maga különben értékes gazdasági, pénzügyi, főleg pedig művelődési s már sokkal gyöngébb szociális szólamait és hangszereit, hanem azok rovására, meggyöngítésével. így pedig csak hiányos és hamis szimfóniát adhatott a régi, nagystílű és finom magyar történetírói kamarazene helyébe, melyben elvesznek ugyan a magyar egyéniség színei és ősdallamai, belevesznek az új hangszerek és szólamok túlhangsúlyozásába és az idegenszerű hangszerelésbe, de bizony anélkül, hogy valaminő felsőbbrendű szimfonikus egységbe olvadnának. Főleg a művelődési és gazdasági korrajzokat olvassa élvezettel és tanulsággal az ember a Magyar Történetben. De a művelődési és gazdaságtörténeti dolgok aránylagos túlhangsúlyozása, s amellett e művelődési szempontoknak nagyon is „nyugatias", mondhatni németes beállítása alaposan megzavarja a magyar történelem szellemi egységét és egyensúlyát. Roppant hiányos, sikerületlen ós idegen hangzású történelmi szimfónia ez, Professzor Uram. Ezt a benyomásomat ós ítéletemet érzékeltetni tudnám azzal az erősen pártos hőskultusszal is, mely a Magyar Történetben éppenséggel nem szimfonikus irányban cso-