Századok – 1971

Közlemények - Tilkovszky Loránt: Bajcsy-Zsilinszky önéletrajzi vallomása politikai nézetei fejlődéséről és a szellemtörténethez való viszonyáról 966/V

992 TILKOVSZKY LÓRÁNT és még nagyobb közéleti súlya, s annál is nagyobb hangadása révén egyre fölháborítóbban jelentkezik, egyre gátlástalanabbul és egyre rombolóbban önérzetünkre és önbizalmunkra, a kétségtelenül nagyszabású és hatalmas teljesítésre képes német hadsereg irányában". Ilyen körülmények közt különösen jelháborítja, hogy a Magyar Történet, — eltérően „a régebbi és magyarabb szellemű történetírástól" — „az igazi magyar katonai történetnek hallatlan leértékelése, félreállítása, kisemmizése". Nem, mulatja meg ugyanis „a magyar katonai szellem mérhetetlen keleti felsőbbségét német szomszédainkkal szemben", akik „csak most, jó ezer évvel Bulcsu hadjáratai után érnek el az ősi magyar — s általában a keleti — lovasnomád hadászati és harcászati elvekig, és motorizált gyors csapataikkal csak szerényen utánozzák, mai eszközökkel, a hun—török népek katonai »népművészetét^". Bajcsy-Zsilinszky megvetően ír „a bárgyú germán lovagi hadviselés"-ről, „amit katonailag csak világtörténelmi méretekben tehetségtelen népek agyaihattak ki". „Ugyan mit tanultak volna és mit tanulhattak egyáltalán a fölényes magyar pusztai harcosok a német sógortól", a „vaspáncélba öltözött, söröslovakra ültetett tohonya mészárosok"-tói ? Rövid, vázlatos áttekintést ad a nemzet egész hadtörténetéről, s ennek periodizációját a szerint szabja meg, mikor mennyiben jutott kifejezésre „a nemzet legősibb és legelpusztíthatatlanabb keleti örökségének, a magyar katonai géniusznak eredetisége, felsőbbsége". Ennek során különös hangsúlyt kap a kiegyezési korszak elmarasztalása, amely „nem tudja, de nem is akarja másként látni a magyarság nemzeti és állami sorsát, mint egy, a német ereszhez ragasztott fecskefészket", ahelyett, hogy még idejében megteremtette volna az önálló magyar hadsereget. Akkor 1918-ban nem következett volna be a széngyenletes katonai összeomlás. De az osztrák-magyar hadsereg keretei között csak tengettlengett a magyar katonai szellem. — „És most itt állunk félig-meddig benne egy új világháborúban, ugyanolyan elhalványodott magyar katonai és politikai célokkal, mint ahogy az első világháborúba beletaszigáltattuk magunkat". Ezért különösen sajnálatos és veszedelmes, hogy „éppen erre a korszakra sikerült új történetíróinknak átértékelniük a magyar históriát, az őseredeti magyar katonai szellemnek rovására, annak elhomályosítására." A következő (5.) alfejezet az eddigiekben kifejtett bírálati anyagot a Magyar Történet kétségbevonni nem kívánt erényeivel szembesíti, s így jut a részletek után immár általánosabb érvényű megállapításokhoz a nemzeti történet szintéziséről: Az érem másik oldala De e rengeteg kifogásommal sem kívánom elleplezni, vagy éppen elhallgatni azt is, ami jót, helyes kezdeményezést, szellemi gazdagodást találok a Magyar Történetben korábbi történetírásunkhoz képest. Sőt azt mondhatnám, még a legélesebben kifogásolt egyoldalúságok, hiányosságok mögött is többnyire megtalálni vélem a helyes szándékot, amely aztán a keresztülvitel folyamán, szerintem főleg az alapvető építészeti terv és építési elvek hibájából, fájdalom, torz eredménybe torkollik. Ez írásom során részben már élőbbét is említettem, milyen lidércnyomásnak éreztem volt ifjú éveimben a magyar politikai élét avas prókátori szellemét, nem is annyira a közjog, mint inkább csak a közjogászkodó aprólékosság túltengését, a magyar földkérdésnek, a szociális kérdésnek, művelődésünk alapvető föladatainak e lidércnyomás alatt való sorvadozását, parlamenti stílusunk sivár elszónokiasodását, jogi dolgokban is a formák és részletek túlértékelését, a németes kazuisztika elharapódzását, a törvényhozó gondolat és magyar jogi gondolkodás rovására, egész közéleti kultúránk nagyfokú érelmeszesedését, formalisztikussá szegényedését, a lassú, észrevétlen lecsúszást a kossuthi és deáki magaslatokról, illúziók lidórcfényeit, tiszta éles nappali világítás helyett, a belső be nem vallott erőcsökkenós és önbizalom-csorbák leplezésére kifelé vetített üres nagyzást, a nemzetiségek felé irányuló hetvenkedés pózait, a magyar fajta belső erőinek siralmas fonnyadását. Professzor Uram sem láthatta élesebben, többoldalúan, nagyobb kedvet-