Századok – 1971

Közlemények - Tilkovszky Loránt: Bajcsy-Zsilinszky önéletrajzi vallomása politikai nézetei fejlődéséről és a szellemtörténethez való viszonyáról 966/V

BAJCSY-ZSILINSZKY ÖNÉLETRAJZI VALLOMÁSA 991 csak politikai nemzeteszme lehet a maga igazi lényegében, Deák Ferenc és a Hármas Könyv szellemében." Bajcsy-Zsilinszky szerint ,,ez a Magyar Történet olyan mint egy elrontott ellipszis" : „a valóságostól eltérő hamis pálya, két, részben igazi helyéből kimozgatott (Szent István), részben hamis (hatvanhét) történelmi gyújtópont körül". Ez utóbbi értékelésével már behatóan foglalkozott „Helyünk és sorsunk Európában" című könyvében; itt mintegy csak kivonatolja ottani fejtegetéseinek lényegét: ,,a 67-es kiegyezés csupán kényszerű, soha öröknek nem gondolt, és nem szánt kompromisszum volt", ezzel szemben az „új utú" történetírás azt hirdeti, hogy „a kiegyezés volt a maximum és optimum, amit a magyarság és a magyar állam egyáltalán önállóságban és függetlenségben elért, és a jövőben is elérhet". Mint kifejti, „ ez valami végzetes történetírói bálfogás, melynek kell, hogy rendkívül szomorú lélekrombolása jelentkezzék a háború utáni nemzedék lelkivilágában. Hiszen a Magyar Történetet minden félig-meddig művelt ember olvasta és olvassa." Nem 67, hanem 48 az újabbkori magyar történelem igazi gyújtópontja ; nem Széchenyinek és Kemény Zsigmondnak, hanem Kossuthnak volt igaza; s „a világháborús pusztulás és a trianoni katasztrófa igazi belső oka: a 48-as kossuthi, alkotmányos, szociális, külpolitikai, elvi magaslat elhalványulása a nemzet tudatában". Amikor a magyar történet „depolitizálásával" vádolja Bajcsy-Zsilinszky a Magyar Történetet, ezzel korántsem akarja azt állítani, hogy szerzői nem politizálnak: „Nagyon is politizálnak a maguk módján, sőt a maguk teljesen elhibázott politikai szemléletének kaptafájára húzzák az egész magyar históriát". „Ez a történetírás sokkal többet politizál, mint a régebbi magyar történetírás, de úgy politizál, hogy nyomában elsorvad a tiszta és erős magyar politikai gondolat és hagyományos szemlélet, s helyét idegen, gyökerében apolitikus szemlélet foglalja el", amely megalkuvásra késztet, lefegyverez. „Ez a megfejtése érvelésem e látszólagos ellentmondásának", — irja. 3. „A jogeszme, jogtörténet, alkotmány jelentőségét veszti." — Ebben az alfejezetben Bajcsy-Zsilinszky annak a véleményének ad kifejezést, hogy „ennek az egész új történetírásnak Andrássy lángeszű művének alapján és nyomain kellett volna elindulnia, és tökéletesítenie a többszázéves magyar történetírást", amely jogászi szellemű volt, átérezte „a magyar jogállam szellemi fenségét és sugallatát", s „Werbőczi géniuszán és művén keresztül a magyar állam hivatásának és felsőbbrendűségének kiirthatatlan jegyeit égette a Dunavölgye nem magyar népeinek lelkébe is". Ezzel szemben a Magyar Történet „szinte csak a rendek osztályönzését látja a magyar nemesség szervezkedéseiben, ellenállásában, szabadságharcaiban, s az ország alkotmányában", és elfelejti, hogy „ez a magyar nemesség sokkal szélesebb rend volt, mint a nyugati nemesség, sőt kisnemesi tömegeiben a jobbágyi magyarsággal épült össze. Válójában tehát elég széles népi réteg, belső, alkotmányos, jogi fölépítésében pedig mélyen és erősen, kiirthatatlanul demokratikus szellemű ez a populus werbőcziánus". Bajcsy-Zsilinszky ifjú korában „a jogászi túltengés", a századforduló közjogi formalizmusa ellen lépett fel, de most, 55 éves fejjel, — mint irja, — „keserű kényszerűséggel beletorkoltam az alkotmányvédelembe" , „visszakanyarodom az ősi útra". Mint utal rá, 1940-ben, a képviselőházi költségvetési vitában, síkra szállt az ősi, „nem idegenből másolt" magyar alkotmány védelmében. A Magyar Történet szemléletével szemben a jog jelentőségét látja megnyilvánulni Rooseveltnek az emberi jogokat rögzítő kilenc pontjában is, amelyeket a Magyar Nemzet 1942. január 16-i száma leközölt. Annál szomorúbb, hogy „egy új világrendező korszak küszöbén indul el a magyar ifjúság ennek a jogellenes beállítottságú s ősi alkotmányos szemléletéből kiforgatott magyar históriának bizonytalan világánál". 4. „Kiesik a katonai történet is." — Ebben az alfejezetben Bajcsy-Zsilinszky szóváteszi „azt a nagyon elharapódzott katonai kisebbértékűségi komplexust, amely közvéleményünkben egyre fájdalmasabban tapasztálható, s mint a ragály, bevette magát még honvédségünk bizonyos köreibe is". Már régen nyugtalanítja öt „az a túlzó, és már-már szellemi öncsonkításként ható tisztelet, amely ebben a szomorú országban főleg az árja asszimilánsok nagy száma