Századok – 1971
Közlemények - Tilkovszky Loránt: Bajcsy-Zsilinszky önéletrajzi vallomása politikai nézetei fejlődéséről és a szellemtörténethez való viszonyáról 966/V
990 TILKOVSZKY LÓRÁNT most csak hivatkozom. De a Szekfű-Hóman-féle Magyar Történet valósággal rendszert csinál — mértéket visszafelé a múlt, és utánozni való példát a jövő számára — a kiegyezési korszak szörnyű politikai, főleg külpolitikai eltévelyedéseiből. Ügy vonja le a hanyatlás, a magyar állameszme végzetes sorvadásának e szomorú korszakából a maga újdabanc rendszerét, mint Werbőczi egy fólévezred magyar jogfejlődéséből a Szent Korona tanát. Es hogy a Werbőczi-párhuzamnál maradjak, néha az az érzése támad az olvasónak: ez a Magyar Történet úgy készült, és jórészt arra íródott, hogy — természetesen nem rossz szándékkal, jóhiszeműen, de öntudatlanul — megrögzítse a magyar politikai kultúrát e lefokozott színvonalán, még sokkal nagyobb felelősséggel, mint ahogy Werbőczi megrögzítette és átörökítette volt a Dózsa-féle parasztlázadás után hozott jobbágynyúzó törvénnyel a jobbágyság röghözkötését. Nagyobb felelősséggel azért, mert Werbőczi királyi megbízatásának téve eleget, nem hagyhatta ki törvénygyűjteményéből ezt a törvényt, melynek szelleme olyan sokáig, századokon át nehezedett a magyar jobbágynép életére. De Hóman Bálint és Szekfű Gyula nem volt köteles a századforduló körül eltorzult és elhalványult magyar állameszmét, a magyar államélet önállóságának fölolvadását az osztrák-magyar álbirodalmiságban, az önálló magyar külpolitikának teljes föladását, és a Monarchia egész külpolitikájának belehullását a nagynémet célokba, elhallgatni, s a magyar állameszmét hozzárögzíteni ehhez a kétszeres — beteg, és az egész magyar história szellemével összeegyeztethetetlen — függőségnek és magyar öntudatlanságnak korszakához. Igenis, ez a Magyar Történet nagyban vétkes abban, hogy a magyar közvélemény olyan vakon és tanácstalanul bámul ma külpolitikailag az eseményekre, olyan kevéssé érzékeli a helyzet nagy veszedelmeit, annyi hajlandóságot mutat a nyugat felé való könynyű alkalmazkodásra, s annyira nem veszi észre azt a mérhetetlenül keserű ellentmondást, hogy akkor lépünk föl bizonyos agresszióval kelet irányában, mikor ez a Szovjetoroszország majdnem nélkülözhetetlen erőtényezője Románia sorsa magyar érdekű megoldásának, közelebbről pedig, amikor kétségtelenül érdekszövetségesévé vált Magyarországnak a legdöntőbb magyar nemzeti és területi kérdés, Nagyrománia szétdarabolása és Erdélynek Magyarországhoz való visszacsatolása ügyében, A 2—4.. alfejezet, — eltéröleg a fentebb közölt 1. alfejezettől, — -inkább részletező jellegű; közlésüktől ezúttal eltekinthetünk. Elég utalnunk tartalmukra, s a már exponált problémák kibontása során felvetődő, további figyelmet érdemlő momentumaikra : 2. ,,Elhalványul és összezavarodik a politikai történet." •— Ebben az alfejezetben Bajcsy-Zsilinszky depolitizáló szándékot tulajdonit a hagyományos „Magyarország Története" helyett „Magyar Történet" címet viselő műnek, amelynek lapjain „letompítva és elszürkítve, a magyar állam őseredeti politikai alapvetésétől és alapgondolataitól vaskosan elrugaszkodva, művelődéstörténeti sablonokban, egyházias zsolozsmázással sterilizáltan, a szomszédos hűbériség formáiba belegyömöszölten, a karizmatikus királyság és a keresztény unverzalizmus nem politikai kategóriáiba beleszorítottan" jelenik meg a magyar história, amely pedig a magyarság „keletről hozott fölényes politikai készségeit" bizonyítja. Thierry Amadé, Gombos Albin történetírásában ez megfelelően kidomborodott, nem ügy, mint a Magyar Történetben, ahol „a németölő, II. Konrád császár seregét megsemmisítő Szent István, a fényes, változatlanul keleti stílusú hadvezér állára német szakállt ragasztanak, s a tűzeszű nagy keleti diplomata majdnem bárgyú Mikulás-figurává árjásodik Hóman Bálint kezén, — a roppant államférfiú korai tengelypolitikussá". Bajcsy-Zsilinszky a Magyar Történet „káros politikaellenes sugallatának" hatását látja érvényesülni a különben „magyar szellemű és magyar szándékú, sőt állítólag magyar származású fiatal magyar tudósnak", Joó Tibornak a magyar nemzeteszméről írott könyvében is, aki — mint Szekfű „joó" tanítványa — „nagy erőlködéssel próbál kiizzadni" valami mesterkélt nemzeteszmét. „Pedig a magyar nemzeteszme világ végéig
