Századok – 1970
A KORTÖRTÉNETIRÁS KÉRDÉSEI - Korreferátumok: - Bekény István: A kortörténet levéltári forrásai 558/III
A KORTÖRTÉNET LEVÉLTÁRI FORRÁSAI 561 nem vezettek be a hagyományos eljárások helyett olyan munkamódszereket, amelyek segítségével a mérhetetlenül felszaporodott irattömeg fölött úrrá tudtak volna lenni. Amikor pedig ilyesmivel próbálkoztak, hol egyes elavult, nehézkes és körülményes eljárásoknak próbáltak erőnek erejével érvényt szerezni, hol pedig — a társadalmi átalakulások és az ezeket messze túllicitáló közigazgatási, gazdasági stb. átszervezések legnagyobb zajlása közepette — egy-egy merőben elméleti, minden hajlékonyság nélküli rendszerbe próbálták beskatulyázni a természeti erők spontaneitásával burjánzó ügyek iratait. Ennek a mesterkélt rendszernek az erőltetése szerencsére alig néhány évig tartott: egyes helyeken visszatértek a korábbi elavult szisztémához, másutt (így például a tanácsoknál), a tapasztalatok helyes értékelése után, tovább jutottak. Az 1918—1949 közötti időszak központi kormányhatóeágainak, országos jelentőségű vállalatainak, intézményeinek, a nagyobb családoknak az iratait — mint ismeretes — a levéltárosok középszintig már jórészt rendezték és ezek az iratok a részben sokszorosításban is közzétett középszintű levéltári segédletek (repertóriumok) felhasználásával meglehetősen jól kutathatók. Nagyjából hasonló a helyzet a nagyobb szaklevéltárakban (Párttörténeti Intézet, Hadtörténeti Intézet, MTA, MÁV, SzOT, Hazafias Népfront levéltárában, valamint az egyházi levéltárakban) és végül a megyei levéltárakban, bár a levéltári feldolgozás módszertani tervszerűségének egységes vonalát néha nehéz mindenütt felfedezni. A közigazgatási és a csoportszámos rendszer szerint kezelt fondoknäfe csak tudományos dolgozóra bízható — az iratok átrendezése vagy segédletek kel való ellátása útján történő — kutathatóvá tétele különösen megfelelőiegységes módszertani útmutatás hiányában még évekig eltarthat. összefoglalva az eddigieket megállapíthatjuk, hogy a kortörténeti kutató a megfelelő közigazgatás-történeti alapismeretek megszerzése és kisebb-nagyobb utánjárás után a levéltárakban őrzött iratokban a levéltári dolgozók aktív segítségével reális energiaráfordítással eredményes kutatómunkát tud folytatni. Rátérve most niár a még levéltáron kívül levő iratanyagra, eleve meg kell mondani, hogy a helyzet itt sokkal kevésbé biztató a kutatóra nézve. Tisztában kell lennünk azzal, hogy az irattárfenntartókat az irataikban található értékes adatok igen jelentős részének közlése tekintetében szigorú jogszabályok korlátozzák. S ez nem magyar specialitás és nem is tévesztendő össze az 1953 előtti túlzásba vitt éberséggel. Nem egyszer nagyfokú értetlenség tapasztalható az újságírók, rádióriporterek részéről, amikor valamelyik cikkükhöz nem kapják meg minden további nélkül a kívánt adatokat és dokumentumokat. Pedig erre valóban nem mindig van törvényes lehetőség. A történetírás érdekeit sok-sok fontos és kevésbé fontos, az egész országot érintő vagy néha csak egyes állampolgárok, talán kicsinyesnek mondható, de jogos magánérdekei korlátozhatják. Az állam biztonságát, politikai, gazdasági vagy más fontos érdekét szorosan érintő adatok államtitkot képeznek. Az államtitokról legutóbb egy 1963-ban megjelent kormányrendelet intézkedett. Az állami szervre, a társadalmi szervezetre vagy szövetkezetre, valamint ezek működésére vonatkozó olyan adat, melynek illetéktelen személy tudomására jutása zavartalan működésüket, illetve az államigazgatás, az igazságszolgáltatás vagy a gazdálkodás rendjét veszélyezteti, szolgálati titoknak tekintendő.
