Századok – 1970

A KORTÖRTÉNETIRÁS KÉRDÉSEI - Korreferátumok: - Bekény István: A kortörténet levéltári forrásai 558/III

562 BEKÉNY ISTVÁN Az olyan működési és ügyviteli vagy egyéb adat, okmány, műszaki megoldás, amelynek illetéktelen személyek vagy szélesebb körű nyilvánosság által való megismerése a vállalat gazdálkodási rendjét megzavarhatja, üzemi titoknak minősül. Az állampolgárok jogos magánérdekei szintén védettséget élveznek. Elég itt talán csak utalni az orvosi titoktartásra, a levéltitokra, az anyakönyvek titkosságára stb. Az iratokban foglalt adatok általában mindaddig titkosak, amíg azok illetéktelen személyek tudomására jutása az államra stb. valamiféle hátrányos következménnyel járhat. Hogy ez a veszély mely adatok tekintetében meddig áll fenn, vajmi nehéz lenne meghatározni. Vannak ügyek — különösen a nemzetközi pénzügyek terén — , amelyek gyakorlatilag sosem évülnek el. Ebből az következik, hogy mindezek az előírások a levéltárakra is épp úgy vonatkoznak, mint az irattárakra, de jelenti másfelől azt is, hogy ezek érvényesítésének kötelezettsége az adatokhoz fűződő érdekek elévülésével párhuzamosan évről évre, napról napra csökken. Ha a megfelelő hivatalos megbízólevelek és egyéb biztosítékok birtokában, meggyőzve az állami vezetőket a kutatás és feldolgozás fontosságáról, végre sikerül a kutatónak e tilalomfák között átjutnia és a jogszabályok által aposztrofált „illetéktelen személyből" illetékes kutatóvá válnia, akkor gyakran újabb nehézségekkel kell szembenéznie. Mint már említettem, az irattárakban az iratok és a segédletek meglehetősen sokféle rendszerével fog találkozni. Mire az egyik rendszerbe beletanul, esetleg már végzett is a munkájával és kezdheti a másik, néha ugyanolyan kezdetleges, de mégis különböző rendszer elsajátítását. Az irattárakban kutatóterem általában nincsen, a kutatók meglehetősen kényelmetlen körülmények között kénytelenek dolgozni. A napi kurrens munkájával elfoglalt, kisfizetésű irattáros a legtöbb esetben nem nagyon örül a kutatónak. Ha viszont bármilyen oknál fogva az irattári kutatásokra nem kap engedélyt, az a paradox helyzet áll elő, hogy a kutatónak épp akkor kell másodlagos forrásértékű, másodlagos hitelességű, tehát nem levéltári forrásokhoz folyamodnia, amikor a legtöbb az elsődleges forrásanyag. * Elnézést kérek azért, hogy türelmüket a munka egyik legelemibb részével oly soká igénybe vettem és kérem, nehogy arra következtessenek ebből, mintha figyelmen kívül akarnám hagyni, hogy a történész igazi munkája valahol ott kezdődik, ahol a kutatás, az anyaggyűjtés befejeződik. Tudatában vagyok annak, hogy az irattárakban található adatok egyszerű felsorolása, mechanikus egymás mellé állítása olyan érzést váltana ki az olvasóból, mint egy előtte ismeretlen nyelven eljátszott színdarab. A kor történészének nehéz és felelősségteljes hivatása nemcsak az, hogy sok esetben még csak a jövő eseményeire utaló, halvány jelzéseket tartalmazó iratok segítségével tükröt tartson a valóság elé, hanem még inkább az, hogy az iratok és a sorok között olvasva láthatóvá tegye az események mögött feszülő erőket és azok működésének mechanizmusát, másfelől, hogy ítélőszéket tartson korunk, generációnk és saját magunk fölött. És a levéltárosok büszkék lesznek, ha ehhez a nagyszerű vállalkozáshoz nehéz és szívesen végzett munkájukkal eredményesen hozzájárulhatnak.