Századok – 1970
KRÓNIKA - †Szabó István 1898-1969 (Szabad György) 516/II
KRÓNIKA Szabó István (1898--1969) Aligha van konokabb ellenfele a mulandóságnak a történésznél. A történész, ha megérdemli ezt a nevet, sohasem nyugszik bele abba, hogy a biológiai halál az elmúlás diadala legyen az élet felett. A történész nemcsak kegyeletesen felidézi, fenntart ja és továbbadja a halál által elragadottaknak az emlékét, hanem arra is képes, hogy tudása erejével feltárja és értelmezze, megértse és megértesse a hajdan élt emberek életének a tartalmát, a hajdan volt nemzedékek szerepét abban a folyamatban, amelynek történelem a neve, és amely halhatatlan, amíg halhatatlan maga az emberiség. Végigtekintve a történész Szabó István pályáján bízvást mondhatjuk: kivételesen sokat ragadott el a mulandóságtól. Pályája a jogtudomány területéről vezetett a történelemtudományéra, másfél évtizedes levéltári szolgálaton át az azonos időkeretet kitöltő debreceni professzorságba, majd a korán keresett, sajnálatosan rövidre szabott nvugalombavonultság gazdag aratású évtizedébe. Egyfelől levéltári iratsorozatok feszes rendje (sőt több levéltárelméleti munka, elsősorban: A magyar levéltárvédelem kérdése, 1931; Levéltári útmutató, társszerzővel, 1940), s a tanítványaiba plántált, bennük továbbélő ismeretanyag és módszeresség a tanúsítója annak a szívós munkának, amellyel Szabó István az egyes pályaszakaszoknak tartalmat adott. Másfelől az a levéltári szolgálattal és oktatómunkával szoros kölcsönhatásban kibontakozó tudományos teljesítmény, amely Szabó Istvánt a magyar parasztság múltjának minden korábbinál eredményesebb történetírójává avatta. Nem egy csapásra lett azzá. Igaz, már a pályakezdése nehézségein átlábaló fiatal történész első jelentősebb tanulmányai (Debrecen 1848—49-ben, 1929; A debreceni tanyarendszer kialakulása, 1929) sem csupán az anyagra építő konkrétságukkal és módszerességükkel érdemelték meg a figyelmet. Az alföldi településtörténet helyi jelenségcsoportjainak és a jobbágyszabadító forradalom debreceni fejleményeinek egyidejű vizsgálata túlmutatott a szülőföld múltja iránti érdeklődésen, és azokat a bázisokat formázta, amelyekről a pályakezdő kutató nekilendült, hogy a parasztság egész feudalizmuskori történetének felgöngyölítéséhez lásson. Szabó István munkásságát nem kerülte el annak, az 1930-as években kibontakozó népiségtörténeti irányzatnak a vonzása, amely a modern kutatási eljárások sorát társította szubjektivista szemléleti elemekkel. De Szabó István a népiségtörténet művelőjeként sem áldozott sokat az irracionális ideológia füstjének táplálására, a faji disszimiláció célzatát pedig kifejezetten elhárította. Településtörténettel egybekapcsolt történeti demográfiát művelt elsősorban, olyan figyelemmel a gazdasági-társadalmi fejleményekre, ami alapot teremtett számára a továbblépéshez. (Ugocsa megye,
