Századok – 1970

FOLYÓIRATSZEMLE - Külföldi folyóiratok - 466/II

492 FOLYÓIRATSZEMLE tista pártként tartják nyilván, s fordítva a guesdeisták a szakszervezeteket csak szűken körülhatárolt szakmai, bérharcokra korlátozták volna. Az állami szervekre támaszkodó, a hatalmat igénylő felfogásban a történeti tradícióknak (jakobinus, blanquista) is nagy szerepük volt, majd annak, hogy a munkások szélesebb tömegei is igényelték a XIX. sz. utolsó harmadában az állami reformokat, szociálpolitikai intézkedéseket. Később viszont Millerand kormánybalépte, majd a kormány munkásellenes magatartása növelte az antietatizmust, a szakszervezetekben, de a szocialista pártban is két ilyen góc keletkezett, az egyik H. Lagardelle és a Mouvement socialiste körül, a másik G. Hervé és a Guerre sociale körül. Iiebérioux mindkét csoportosulást közelebbről is megvizsgálja. Lagardelle a CGT szindikalistáival (Merrheim) keresett találkozópontot, s a csoport összetételét illetően a szerző aláhúzza: általában értelmiségiek (ügyvédek, tanárok), illetőleg állami tisztviselők. A másik csoport Hervé vezetésével 1906— 6-ban bontott zászlót, antimilitarista és antipatrióta jelszavakkal (könyvek, röplapok, előadások — majd a lap megjelentetésével) és inkább az anarchistákkal találta meg a kapcsolatot. Míg a Mouvement Socialiste-nak inkább szellemi befo, lyása volt nagyobb, a Guerre Sociale mintegy tömeglappá vált, kezdetben 20 ezer, 1912 körül már 60 ezer példányban jelent meg, s 6 ezer előfizetője volt. így a „lázadó szelleműeknek" valóban hetilapjává lett. A cikk érinti a közös találkozópontokat, majd azt a mozzanatot, amikor Sorel és Berth a polgári köztársaság bírálata után az ellenzék zömétől leszakadva jobbfeló, a monarchistáknál keres kiutat. Hervé csoportosulása ugyanekkor hivatalos képviseletet is kapott a pártban, mint a kisebbség ellenzéki véleménye szerepelt, a parlamentarizmus ellenében, s az államosításokkal szemben is inkább a szakszervezetekre kívántak támaszkodni. — HENRY PELLING: AZ angol munkásosztály és a szociális törvénykezés kezdetei (39—54. 1.) hangsúlyozottan a munkástömegek reagálásával foglalkozik: aláhúzza, hogy az 1880-as évek szocialista szervezetei nagyrészt nem munkásokra támaszkodtak, s fordítva, a megszülető Labour Party nem a szocialista munkásokat fogta össze. Rávilágít arra, hogy a munkásrétegekben nagyfokú volt az „államellenessóg", s ebben a szegényházak rendszerének szomorú történeti emlékei is szerepet játszottak. Külön-külön foglalkozik a szociálpolitika különböző területeivel (lakásépítés, egészségügyi szolgáltatás, oktatás) s kimutatja, hogy szinte valamennyi ágazatban milyen nagy volt a munkások bizalmatlansága az állami intézkedésekkel szemben. (Pelling ehelyütt megállapítja, hogy a lakásépítkezés csak a jobbmód úaknak nyújtott előnyt, az oktatás kiszélesítésénél, a kötelező korhatár felemelésénél, illetőleg a fiataloknál a tanulás óráinak a fizetett munkaidővel szembeni kiterjesztésénél kifejezetten munkásellenállásba ütköztek a reformok, mert a szegényebb sorsúaknak szükségük volt a gyerekek keresetére). Ugyanez a bizalmatlanság — tapasztalatok alapján — megnyilvánult a bírósagokkal, az egyeztető szervekkel szemben, s szinte a parlament volt az egyedüli szerv, ahonnan valami segítséget reméltek. Pelling a választási küzdelmeket is áttekinti, s megállapítja, hogy az 1890—1900-as évek elejei küzdelmekben a szociálpolitika nem játszott lényeges szerepet, a munkásokat inkább a magas árak és a munkanélküliség foglalkoztatta. Mindezzel összefüggésbe hozza azt a jelenséget, hogy sokszor miként tudtak a konzervatívok munkástámogatást szerezni. — JACQUES JUILLARD : A forradalmi szindikalista elmélet és a sztrájkok gyakorlata (54—69. 1.) a CGT történetének 1890—1914 közötti szakaszáról ad átfogó képet. Hangsúlyozza, hogy a CGT eredendően munkástömegeket fogott össze, s forradalmi jellege nem annyira a célok megjelölésében, mint az alkalmazott módszerekben jutott kifejezésre. A sztrájk régi szakszervezeti harci eszköz volt, az 1890-es években a munkásvezetők mégis idegenkedtek ettől, s ténylegesen csak 1902 után kezdték szélesebben alkalmazni, amikor Victor Griffuelhes és csoportja állott a CGT élére. Ekkor terjedt el a „forradalmi gimnasztika" elmélete, s az a felfogás, hogy a szakszervezeti militánsoknak maguknak kell felkészülniük e forradalmi harcokra, s mindenekelőtt a kiindulópont az volt, hogy a munkásoknak maguknak kell mindent,,ki verekedni' ', semmit sem várhatnak az államtól. A gazdasági helyzet ugyan szintén kiváltott sztrájkokat, de gyakran ezt a forradalmi szindikalista vezetők kezdeményezték — hogy így elmélyíthessék a tömegekben a fórra- 1 dalmi érzést, s kialakítsanak valamiféle különállómunkáshatalmat. (A szerző tanulmányához két sztrájktáblázatot mellékelt.) — E. J. HOBSBAWM: Elmélkedések az ,,új szindikalizmusról" 1889—1926 között (71 — 80. 1.) több aspektusban vizsgálja az új trade-unionizmus terjedésének jelenségeit. Az új szakszervezetek egyrészt ipariak, másfelől „általános" munkásszakszervezetek voltak. Az új megmutatkozott a szakszervezeti tagok létszámának emelkedésében, a bányászok és a szállítómunkások megszervezésében, a TUC létrejöttében és