Századok – 1970

TÖRTÉNETI IRODALOM - Ady Endre összes prózai művei. VIII. köt. (Ism. Pritz Pál) 430/II

történeti irodalom 433 ,hogy Clemeneeau-nak és Briand-nak fájjon" . . . „mikor a reakció Rousseau-t bántja, mindannyiunkat bánt, kik a társadalmi megújulás víg vagy szomorú harcosai vagyunk" (99). A hamisítás másik módja a kisajátítás. Jeanne d'Arc, akit az egyház próbál felhasználni saját céljaira, szerinte a saját korában „maximuma a női erőnek és felszabadulásnak", „ma bizonyára anarchista-feminista apostol, vagy bombavető nihilista leány volna, ha élne" (127). A haladás magyar ellenfelei a múlt-hamisítás terén nem maradnak el más nemzetbeli társaiktól. „Rákóczi koporsóját, ők, akik Rákóczit becsapták és elárulták, úgy körülállották, hogy mi nem férkőzhettünk hozzá. Kossuthot gyűlölték, s most Kossuth nevében ráültek a népre, az országra" — szakad ki belőle fájdalmasan (70). „Kell, hogy válasszunk hősünknek valakit, akit a nagyurak nem sajátíthatnak ki." Es felmutatja Dózsa György életében kínhalált halt, múltjában mérhetetlenül mocskolt alakját, akiben Magyarország millióinak legigazabb tragédiája testesült meg; másrészt szót emelt Esze Tamásért, Martinovicsért, Táncsicsért is [176]. Ady a koalíció győzelme után a haladás magyar táborát szánalmasan kicsinynek, szervezetlennek tartja. A klerikalizmus demostrációira reagálva keserű gúnnyal kérdi: „Hol az ellenséges hadsereg, mely ellen a klerikalizmus sorakozik . . . Legföljebb arról lehet szó, hogy valamikor lesz ellenség" (197. II). Szilárdan hitt az új Magyarország megszületésében. Szinte refrénszerűen tér vissza cikkei végén; közel van már a nagy meglepetések, a döntő változások időszaka. Az általános, az emberi haladásra apellál: ,, . . . lehetetlen, tudományellenes kétségbeesés volna azt hinni, hogy csak éppen Magyarországon nem lesz szervezett, félelmes, szép, hatalmas tábora az emberi haladásnak" (197. II). „Hiszem és vallom, hogy a forradalmi megújulás kikerülhetetlen Magyarországon" — mondja írásában. „Társadalomban, politikában még csak a nyugtalanság sikoltoz. De irodalomban, művészetben, tudományban már itt van a villámtüzes bizonyosság" (108). ,, . . . csak egy kis türelem — inti a csüggedteket. Olyan Magyarország születik tíz év múlva, hogy Apponyit csak a gondolatától is hideg lelheti" (120). Részben a publicisztika műfajából, de hasonlóképp Ady alkatából is fakad, hogy egy-egy partikuláris jelenségből túlzó általános megállapításokat von le. Adynál azonban ezek — újból kell hangsúlyozni — az esetlegestől eltekintve a lényeget zseniálisan megragadó megállapítások. Egyszerű társasági hír: a Nemzeti Kaszinó hét tagja közül hármat a Magyar Lovaregylet nem vett fel tagjai sorába. Ady azonnal kész az általánosítással, az esemény társadalmi mondanivalója kifejtésével. „Valahogyan így szórakoztak a francia nemesek is mielőtt a nép el nem bömbölte magát s meg nem rohanta a Bastille-t." De ezzel a bíztató figyelmeztet éssel korántsem éri be; a dolog másik lényeges vonása, hogy ő maga is kénytelen evvel az esettel foglalkozni, hogy „a magyar társadalom színe és ereje még mindig a lovak köré csoportosul". Végül összefoglalja: furcsa kis társadalmi harc lesz, amit Magyarország a közeli jövőben produkálni fog. Kissé zavaros, példátlan, nyolc-tíz korszakból összeszedett fegyverekkel. De nagy harc lesz, de jön ez a harc" (203). Akár Magyarországról, akár Franciaországról vagy bármely más országról ír, erős a hite az emberi társadalom fejlődésében. Mégis a fejlődés mikéntjéről másként vélekedik, ha Franciaországra, és másképp, ha Magyarországra gondol. Hazája elmaradott viszonyait, éles ellentmondásait gyötrődve átélve, az erőszakot, a véres, gyökeres felfordulást, a forradalmat tartja szinte egyedüli megváltásnak. Ha a francia társadalomról ír, akkor óva int az erőszakoskodástól, épp ellenkezőleg, a viszonylag békés, egyenletes fejlődést tartja egészségesnek. „Amit meg lehet stoppolni vagy foltozni, jó . . . De ami csak rongy, — pusztuljon" (8. III). Talán nem túlzás, ha evvel a kitétellel egész szemléletét jellemezzük. Franciaország ekkortájt már fejlett polgári köztársaság, és Ady úgy látja, megvan a lehetősége, hogy a polgári társadalom eszméi mind teljesebb valósággá váljanak. Es bármily paradox, ezzel egyidejűleg már egyre inkább felismeri a munkásosztály történelmi küldetését is. A békés fejlődést épp azért tartja szükségesnek, hogy a munkásosztály, a szocializmus ne vérezzen el, hanem diadalmaskodjék. „Nem okos dolog kíméletlenül provokálni a reakciót. Öreg cethal ez a mai társadalom. Zsírját venni ideje már. De csínján a szigonyokkal, mert agyveleje kevés van a cethalnak, de buta ereje sok" (29). A párizsi kommünt tiszteli, de célját abban látja, csak „arra volt jó, hogy a nagy étvágyú polgárságnak megszerezze a köztársaságot" (130). A köztudatban Ady a forradalmiság költője, a forradalom viharmadara. Az elemző szakirodalom már korábban utalt arra, hogy ez a forradalmiság az egyéni életút fejlődésével alakul-izmosodik. Amíg Ady Endre eljut a forradalom egyértelmű vállalásáig, addig a forradalomnak az emberi sorsokon keresztülgázoló, a humanizmus közvetlen érdekeit sértő szerepét — a vértenger vizíóját — kellett a revolúció gyorsabb társadalmi fejlődést eredményező szerepével összevetnie, megnyugtatóan tisztáznia. A prózai művek VIII. kötete azonban tanúságtétel amellett, hogy a kérdés bonyolultabb. Ady gondolatai nem-14 Századok 1970/2.