Századok – 1970

TÖRTÉNETI IRODALOM - Három osztrák jogtörténeti munka: Nikolaus Grass: ReichskleinodienStudien aus rechtshistorischer Sicht - Ursula Begrich: Die fürstliche „Majestät” Herzogs Rudolfs IV. von Österreich - Heinrich Koller: Die Residenz im Mittelalter (Ism. Bónis György) 212/I

214 TÖRTÉNETI IRODALOM párhuzamát az állítólagos „új-magyar", kettőskeresztes és az ún. „ó-magyar", vágásos pajzs egyesítésében látja. A szerző nem ismerhette még Kumorovitznak a bécsi kongresz•szusi kötetben ugyancsak 1965-ben közzétett tanulmányát, de némi utánanézéssel korrigálhatta volna tévedését (40 — 41. 1.). Félreérthető az a megállapítása is, hogy a Leopold Stainreuter fenntartotta, Rudolf biztatására költött osztrák őstörténet egyidős a cseh, lengyel és magyar eredet-mondák keletkezésével, bár az utóbbinak régebbi „kezdeteit" elismeri (78. 1.). Általában kevéssé számol azzal a ténnyel, hogy amikor a nagyratörő osztrák herceg tartományának önálló országgá való fejlesztésén dolgozott, a cseh, a lengyel és a magyar állam már több százados tradícióra tekinthetett vissza. A döntő kérdés, amelyre a szerző nem ad választ, az, hogy rendelkezett-e a Habsburgok felségterülete a XIV. század derekán az önálló állammá alakulás gazdasági-társadalmi feltételeivel. IV. Rudolf maradandó alkotásai a felemelkedő fővárosnak, Bécsnek a fejlődését szolgálták. A székhely-főváros problémához, és különösen az osztrák főváros történetéhez járul hozzá sok eredeti gondolattal H. Koller tanulmánya. Az „utazó királyság" elméletével szemben, mely újabban nagy nyomatókkal jelent meg H. C. Peyer cikkében (VJSWG 51, 1964), nem haszontalan éppen a bécsi egyetem alapítólevelét idézni; ez a régi fővárosok: Athén, Róma és Párizs- mintájára kezdeményez oktatást a „Hauptstadt Wien" falai között (12.1.). De volt-e egyáltalán székhely (Residenz) a középkorban? Koller meglepő tételeket állít fel. Aachennek, Nagy Károly székhelyének hanyatlása után egyes német uralkodók részesítettek ugyan előnyben egyes városokat (Magdeburg, Bamberg), de a XII. század derekán egyértelműen az „utazó királyság" vált jellemzővé. S azokban az időszakokban, amikor a császár helyről-helyre vándorolva kormányzott, a pápák is sokkal kevesebbet tartózkodtak Rómában. A császári utak ellensúlyozása, az örök város hanyatlása adhat erre némi magyarázatot. IV. Ince 1244-ben a pápai kúriát mindenhová követő egyetemet alapított ! Az utazás elleni reakció 1300 táján köszöntött be, s az ekkor megszilárduló szuverén államok állandó rezidenciát követeltek meg. Ennek a tételnek az igazolására Bécs fejlődését tekinti át a szerző. Itt is párhuzamot talál a császári politika alakulásával. Ha az Am Hof névhez nem is lehet valamilyen hercegi erőd létezését kapcsolni (inkább a curia, a bírói székhely jelentésében kell értenünk), а ХП. századi Heinrich Jasomirgott igyekezett Bécset székhelyévé kiépíteni, s alkalmasint tőle származik a püspökség alapításának terve is. A lázasan utazó II. Frigyes császárhoz közelálló későbbi Babenbergek viszont ugyancsak palotáról palotára járva kormányozták tartományaikat, köztük az újonnan megszerzett Stiriát. Alattuk ós az első Habsburgok alatt a bécsi polgárság önállósulási törekvései és a véres összeütközések is eltávolították a dinasztiát a Duna-parti várostól. A XIV. században megváltozott a helyzet. A pápák állandóan megtelepedtek Avignonban, tartományi székhelyek nőttek fel, különösen München. Bajor Lajos példát adott a rezidencia kiépítésére, ide hozta — mint láttuk — a birodalom felségjelvényeit is. így volt Ausztriában is; Szép Frigyes óta a hercegek ismét székvárosuknak tekintették Bécset. A minoritáknál való temetkezés, az ágostonrendiek betelepítése az udvar szomszédságába mind ennek a jelei. A virágkor IV. Rudolf idejére esett. De Bécs fejlődése csak része volt az általános folyamatnak, mely a metropolist már csak amegnövekedetthivatalnokróteg elhelyezése végett is szükségessé tette. Koller végeredménye az, hogy a szókhely-kutatásban még a fogalmak tisztázására van szükség. A királyi udvar és az udvari papság jelenléte, a „saját kolostor", a kormányzat központi szervei, és végső soron az uralkodó temetkezési helye jelezték a szókhelyet, amelynek jelentősége a Karolingok után a XIV. században domborodott ki ismét. A koronázási ékszerek őrizete nem mutatja feltétlenül a székhelyet, de szakrális középpontot jelöl. A mi történelmi irodalmunkban, mely a korai századokban több székhelylyel kénytelen számolni (ld. tanulmányomat, Székesfehérvár évszázadai, 1, 1967), a most megtárgyalt osztrák eredmények hasznos segítséget nyújthatnak, s az egyoldalúság elkerülésére inthetnek. BÓNIS GYÖRGY