Századok – 1970

TÖRTÉNETI IRODALOM - Wittman Tibor: Németalföld aranykora (Ism. Székely György) 188/I

192 TÖRTÉNETI IRODALOM nos jours. Tome V.2 Paris. 185. 1., XV. F. Semjonow : Geschichte des Mittelalters. Berlin. 1952. 342. 1.). Ehelyett időbeli és logikai ugrással 1566 nyaráról szól a következő mondat, amikor a „koldusok" helyébe a koldusoknak kellett lépniök. 1567 korai eseményeinél (74.1.) bizonyára joggal bírálja a szerző Orániai Vilmos leszerelő antwerpeni magatartását, de ennek erejét meggyőzőbbé tenné, ha a nép felfegyverzettségének fokát és a spanyolok erejét katonailag is egybevetné. Itt az egész városi magisztrátus megalkuvóként tűnik fel s nem is esik szó a polgármesterről, akinek a spanyol terror során való kivégzése sem nyer magyarázatot (77. 1.). Félreérthető megfogalmazásban közli a munka az alcabala adó bevezetését (79. 1.). A szerző „a legridegebb gyarmatosító módszerekhez" folyamodó spanyol kormányzatról ír, pedig a spanyol kormányzat nem amiatt szedette volna, mert Németalföldet gyarmatának tekintette. A súlyos adót ugyanis Kasztiliában már századok óta szedték. Ez tehát a Spanyolországhoz tartozást lett volna alkalmas jobban hangsúlyozni, a nagy spanyol állami bevételen túl. Viszont csak a teljes elismerés hangján lehet méltatni több bonyolult, lényeges kérdés jól sikerült megfogalmazását. így helyes a valláskérdés árnyalt elemzése (100. 1.). Körültekintően vizsgálja itt Wittman az eredeti célok és jelleg, illetve az eszmetörténeti jelentőség ellentmondásos voltát a Vallásbéke tárgyalása során. Ugyancsak meggyőző, szerencsés álláspontot fejt ki a szerző Hembyze ós irányzata parasztpolitikájával és a kálvinista hegemónia-politikával kapcsolatban, ezeknek jogos bírálatát nyújtja (103. 1.). Ezután a németalföldi történelem kétfelé ágazása, a belga és holland fejlődés elkanyarodása a szerkezetben is jól érvényesül. A bukásra és megrekedésre ítélt Dél és a győzelmes, a haladás útján tovább járó Észak politikai ós társadalmi története ezen a kettős sínen sem szakad el egymástól, az összevetések nem hiányoznak, s ezek a fejtegetések jól alapozzák meg az ugyancsak eltérően alakuló kultúrtörténetet. A szerző kellően óvatos: sem Belgium esetében nem használ túl sötét színeket, sem Hollandiát nem mutatja az egyértelmű virágzás országának. A belga területről alkotott XVII. századi gazdasági kép (117. 1.) egy vonatkozásban még mindig túl optimista. A pozitívumok ugyanis a francia Flandriára és a Iiègei püspökfejedelemségre vonatkoznak, a spanyol Németalföldre alig. Pl. Herentals posztó- és lenipara éppen a XVII. században hanyatlott le teljesen, a badjárást a helyőrség garázdálkodása tetőzte be (Ph. Godding: Chronique d'histoire urbaine. Cahiers Bruxellois, Juillet-Decembre 1965. 272. 1.). Hollandia gazdasági fejlődése viszont megnyugtatóan teljes ábrázolást kapott. Ezt a képet csak kiegészíthette volna a Balti-tengeri expanzió sokoldalúbb bemutatása. A vízzel folytatott küzdelemhez — amit a könyv mind technikatörténeti, mind társadalmi oldaláról kitűnően megvilágít — hozzátehető, hogy ezt a hollandok nemcsak hazájukban űzték. A pomerániai Zulawy XVI. századi holland telepesei mocsarakat szárítottak és hatékonyabb szélmalmokat állítottak. Ha a rendkívül gazdag holland művészeti termés áttekintéséből mint egyedi alkotások érthetően ki is maradtak, éppen a balti kereskedelmi kapcsolatok körében említhetők lettek volna: a gdanski kereskedelem allegóriája Isaak van dem Blocke festményén a holland kereskedők és szarmatakülsejű lengyel úr találkozásával; 1587 és 1617 között a németalföldi építészek munkája emelte Gdansk középületeinek fényét és korszerűségét (Régi Városháza, Kínvallató és Börtöntorony, Fegyvertár a flamand Antoni van Opbergen, Aranykapu és az Artus-udvar homlokzata a holland Abraham van dem Blocke műve). Mind a „korai polgári forradalmat" (186. 1.) megvívó holland társadalom szerkezetének ábrázolása, mind a könyv befejező részét alkotó Spinoza-életmű értelmezése miatt sűrűn szerepel a könyv második felében a hollandiai zsidóság, amely Rembrandt életében s művészetében is említést kapott. A szerző nyilván megalapozottan polemizál olyan írókkal, akik a leggazdagabb elemek között szerepeltetnek zsidókat (153. 1.). De így egyúttal háttérbe szorul belső differenciáltságuk, nagykereskedő elemeik aktivitása (pl. korai bekapcsolódás a cukor- és rabszolgakereskedelembe, C. R. Boxer : i. m. 130. 1.) említetlen marad. Az viszont leegyszerűsítésnek látszik, hogy a Spanyolországból menekült zsidók vallásgyakorlatának megtűrését egyebek mellett abból eredezteti a szerző, hogy készségesen bocsátották rendelkezésre levantei összeköttetéseiket. Pontosabban arról van szó, hogy a holland társadalomban két szemlélet ólt a zsidókkal kapcsolatban és ez jól hozzáköthető lett volna ahhoz a két áramlathoz, amit a kálvinizmuson belül éppen a szerző fejtett ki, alapozott meg társadalmi és politikai motívumokkal. A kelet-indiai gyarmatosításban szerepet játszó Willem Usselinekx (139, 185. 1.), mint szigorú ellenremonstráns vitaíró nyers antiszemita volt, viszont a tudománytörténet nagyjai között szereplő Grotius, Barlaeus és Vossius (pl. 288. 1.) élénk tudományos kapcsolatban álltak művelt zsidó rabbikkal, mint Menasseh ben Israel, akit Wittman Rembrandthoz fűződő barátsága kapcsán említ (298. 1.). Az amsterdami néptömeg egy kálvinista prédikátor meglátása szerint megvetően fordult el a zsidóktól, viszont 1642-ben a helytartó és felesége