Századok – 1970

TÖRTÉNETI IRODALOM - Hajdú Tibor: Az 1918-as magyarországi polgári demokratikus forradalom - A Magyarországi Tanácsköztársaság (Ism. L. Nagy Zsuzsa) 178/I

184 TÖRTÉNETI IRODALOM nyitotta azt a szakaszt, amelyben az antant diplomácia vette át a kezdeményezést és az irányítást, s mely végső fokon már ekkor magában hordta, sejtetni engedte a Tanácsköztársaság egész perspektíváját is. Belpolitikailag ekkor kezdenek hatni mindazok a nehézségek, ellentétek is (a hadsereg összetétele, a kispolgári tömegek magatartása stb.), amelyek eddig is jelen voltak ugyan, de még nem akadályozták komolyabb mértékben a proletárdiktatúra működését. E viszonyok széleskörű bemutatása révén a maga jelentőségének megfelelően tárul fel előttünk annak az összecsapásnak a súlya is, amelyre a pártkongresszuson került sor, de amelynek előzményeire korábban következetesen utalt a szerző. Hajdú többet ad, semmint a kongresszus ismertetését. Elemzően foglalkozik a párttagság összetételével, a valóságos viszonyokhoz mérve a meglevő hibák korrigálásának lehetőségét, higgadtan veszi számba a párt helyét a Tanácsköztársaságban, viszonyát a munkástanácsokhoz. Noha itt sem mellőzi a kritikai észrevételeket, előadásának bázisa mégis, helyesen, az: maga a korabeli kommunista mozgalom mit ismert fel, mit látott meg ebből a súlyos problémakörből. A kongresszus vitái, összecsapásai alapján felhívja a figyelmet arra a változásra, amely az erőviszonyokban március vége óta végbement a pártban: június közepén, a katonai sikerek ellenére, a jobboldal támadott, és a baloldal „nem ment túl az erélyes defenzíván" (253. 1.). Behatóan foglalkozik a kongresszus két nagy vitakérdésével (a proletárdiktatúra gyakorlásának módja, a párt neve), az ezek mögött meghúzódó ellentétekkel, részletesen ismerteti az egyes álláspontokat. Mivel a könyv kezdettől fogva egyéni portrét adott a Tanácsköztársaság vezetőiről s ezt a különböző helyzetekben újabb és újabb vonásokkal egészítette ki, az olvasót nem lepi meg, hogy a korábbi sematikus besorolásokat a szerző az anyag alapján megváltoztatja, az egyes szereplőket tudatos megfontoltsággal valóságos helyükre teszi (pl. Kunfi, 255. 1.). Hajdú meggyőzően fejti ki, miért nem arathatott sikert a kommunisták álláspontja, miért nem kerülhetett sor ekkor, később pedig már egyáltalán nem, az egyesült párt megtisztítására, vagy a kommunisták és szociáldemokraták közötti szakításra. Mivel itt nem szubjektív tényezőket és óhajokat, hanem a történeti viszonyok, az erőmegoszlás tudományos elemzését adja, okfejtése meggyőző. A pártkongresszus kapcsán tér ki, a programot elemezve, azokra az előzményekre és tényezőkre, amelyek együttesen formálták ki a párt ideológiáját. Ezek a részek a könyv rendkívül értékes, újszerű részei közé tartoznak. Nemcsak világos okfejtésük, egyéni szempontjaik miatt, hanem azért is, mert bár több tanulmány foglalkozott már a KMP s az egyesült párt kérdéseivel, az ideológiai háttér és az ideológiai komponensek a kellő elemzést még nem kapták meg. Hajdú hangsúlyozza, hogy a magyar kommunisták sokat tanultak a bolsevikoktól. Viszont rávilágít arra is, hogy 1917 —18-ban, amikor ez megtörténhetett, mit jelentett a valóságban a bolsevikok álláspontja az egyes kérdésekben, rávilágít a baloldali nézetek súlyára a Bolsevik Pártban s így arra is, hogy ezek a magyar kommunistákat is alapvetően befolyásolták. Igen érdekes elemzésében azonban nem jutott kellő hely az ideológiai előzmény-örökség ama részeinek, amely a szociáldemokráciához kapcsolódik. Erről a bolsevikok hatása, az anarchizmus és egyéb tényezők tárgyalása mellett, többet kellett volna adnia. A békekonferencia második jegyzékével kapcsolatos vitákat-nehézségeket különösen fontosaknak tartja a szerző. Kiemeli, hogy ez időben, a kérlelhetetlen antantpolitika következtében, a Tanácsköztársaságnak létérdekévé vált, hogy Ausztria csatlakozzék a forradalomhoz, megváltoztatva így a közép-európai erőviszonyokat. Világossá teszi így Hajdú, miért szánta el magát és miért éppen az antant jegyzékre adott válasz előtt a bécsi akcióra a Kormányzótanács. Ezzel viszont hasznosan járul hozzá ennek a sokat vitatott lépésnek egész értékeléséhez. Hajdú jól érzékelteti azt az ellentmondásos helyzetet, azt a közhangulatot, amely az országhatárok közlése, a bécsi kísérlet sikertelensége, az antantjegyzék elfogadása következtében kialakult. A Szlovák Tanácsköztársaság létrejötte, rendkívül rövid fennállása, semmiképpen sem változtatott ezen. A Tanácsok Országos Gyűlésének vitái általános képet adnak mindazokról a problémákról, amelyek az országot foglalkoztatták. A küldöttek ide nem reprezentatív beszámolókkal, hanem gondjaikkal jöttek, amelyekre választ és megoldást vártak. Hajdú rávilágít, hogy ezért elsősorban a nehézségek, a megoldandó problémák szerepeltek napirenden, ami nem teljesen adekvát módon tükrözte a tényleges helyzetet; hogy gyakran rendkívül lényeges kérdések háttérbe szorultak kevésbé jelentősek mögött. így pl. időhiány miatt az ellenforradalom problémáját le kellett venni a napirendről. A vitában nem, a valóságban azonban mégis ez került előtérbe a június 24-i nagyszabású ellenforradalmi támadás kapcsán. Hajdú nem arra törekszik, hogy a vidéki,