Századok – 1970

TÖRTÉNETI IRODALOM - Hajdú Tibor: Az 1918-as magyarországi polgári demokratikus forradalom - A Magyarországi Tanácsköztársaság (Ism. L. Nagy Zsuzsa) 178/I

185 TÖRTÉNETI IRODALOM helyi események részleteivel árassza el az olvasót, hanem az ezek mögött meghúzódó, valóban fontos és általában kevéssé tárgyalt jelenségekre irányítja rá a figyelmet. Ezek között igen tanulságos a III. hadtest memoranduma és annak vitája a Kormányzótanácsban. Magáról a június 24-i budapesti akcióról a Kassák Lajostól vett idézettel ad képet — kitűnően. Végül foglalkozik olyan, a kortársakat különösen sokat foglalkoztató kérdéssel is, hogy miért kegyelmezett meg a Kormányzótanács a fővárosi ellenforradalmi lázadás résztvevőinek, milyen visszhangot váltott ki ez a döntés. 1919 júniusa óta szinte szakadatlan vita középpontját alkotja az, vajon helyesen járt-e el a Kormányzótanács, amikor elfogadta a békekonferencia jegyzékét és visszavonta csapatait. Hajdú azt fejti ki, hogy nem volt más lehetőség a Kormányzótanács előtt, mint a fegyvernyugvás elfogadása, az antant ilyen irányú javaslatát visszautasítani egyszerűen nem lehetett. Azt azonban már hibáztatja, hogy a jegyzék elfogadását követően nyomban végre is hajtották a kiürítést. Ez taktikailag rontotta a Kormányzótanács helyzetét. A magam részéről feltétlenül egyetértek ezzel a fejtegetéssel, azért, mert az akkori szituációban a taktikázás, ha nem is lényegbevágó, az egész helyzetet megváltoztató, de azt minden esetre némiképpen motiváló változást hozhatott volna. Ha a nagyhatalmak, a maguk rendkívül kedvező helyzetükben maguk is taktikáztak a júniusi jegyzékek megfogalmazása, elküldése kapcsán, sőt, már az által, hogy két jegyzék elküldését határozták el — akkor ilyen lehetőség valamelyes kihasználására a nehezebb, sőt lassacskán reménytelen pozícióban levő munkáshatalomnak is törekednie kellett volna. Gyakran megfeledkezünk arról, hogy júliusban ismét három heti fegyvernyugvása, nyugalmi periódusa volt a munkáshatalomnak. Hajdú ezt jól sikerülten exponálja, mert azt elemzi, milyen változás történt a március —áprilisi és a júliusi szakasz között. Az objektív viszonyokat, de a személyes motívumokat is számbavóve, eleve elutasítja azokat az irodalmunkban nem ritka voluntarista nézeteket, amelyek júliusban is a május 1-i állásfoglalás egyszerű megismétlését kérik számon a kortársaktól. A Kormányzótanács, mint Hajdú elmondja, megkísérelte maximálisan kihasználni gazdasági ós politikai reformjainak megvalósítására a békésebb időszakot (az agrárpolitika felülvizsgálata, a munkásosztály ellátásának megoldása, a tanácsok megtisztítása, az improduktív elemek eltávolítása Budapestről, a galíciai menekültek sorsának rendezése stb.). Jelentős és kedvező változást azonban már nem tudott elérni. Hajdú nyomon követi, hogy csúszik ki a kezdeményezés fokról-fokra a Kormányzótanács baloldalának kezéből s mint jut növekvő szerephez a gödöllői vezérkar. (A Julier ről adott portrét rendkívül jól sikerültnek tartom, mert szakít azokkal az egyoldalú, felületes megállapításokkal, amelyekkel Juliért el lehetett ítélni, csak éppen helyzetét, szerepót nem lehetett megmagyarázni.) Sok szempontból tanulságosan mutatja be, hogyan válnak meg sorozatosan a szociáldemokrata vezetők különböző funkciójuktól, hogyan mennek szabadságra, vagy utaznak Bécsbe. Másfelől viszont azt is kiemeli Hajdú, hogy még júliusban, a legkritikusabb időben sem mert sem a hadseregvezetés konzervatív-ellenforradalmi szárnya, sem a szociáldemokrata-szakszervezeti vezetés jobboldala nyíltan és önállóan fellépni a munkáshatalom ellen. Magyarázatot keres a kötet a tiszai offenzíva tervének elfogadására s jelzi, hogy ennek sikeres végrehajtásához a feltételek nem voltak meg. A magyarázatot nem az árulásban vagy hasonló tényezőkben találja meg, hanem abban, hogy az egyre nehezebb belpolitikai helyzetben egy ilyen katonai akció révén reméltek megoldást a Kormányzótanács tagjai (323. 1.). A Tanácsköztársaság utolsó napjainak eseményeit minden jelentős színtéren nyomonköveti a szerző: látjuk a frontot, a budapesti vitákat, a bécsi tárgyalásokat; azokat, akik elszántan és a végsőkig harcolni kívánnak a munkáshatalomért s azokat is, akik az antanttal való megegyezést sürgetik. Mivel magára a tényleges jegyzőkönyvre támaszkodik, drámai képet fest a Kormányzótanács ós a budapesti munkástanács utolsó üléséről, nem csak Rónai, de Kun Béla ottani beszédéről s a határozatról, amellyel felmentették a Kormányzótanácsot és megbízták Peidl Gyula kormányát. Hajdú igen kritikusan ismerteti és bírálja a szociáldemokrata jobboldal és szakszervezeti vezetés magatartását, valamint mindazokat, akik felelősek voltak abban, hogy a Vörös Hadsereg felbomlott, megsemmisült az utolsó napokban. Meggyőződése szerint ugyanis a júliusi offenzívalegsúlyosabb következményeaz volt, hogy a Tanácsköztársaság kormányának lemondása után nem volt szervezett, jelentékeny erőt képviselő fegyveres testülete a munkásságnak. Az esetben ugyanis, ha a Vörös Hadsereg intakt marad — és ez a feltételezése nagyon is reálisnak tűnik, — más erőviszonyok mellett kellett volna itt az új hatalomnak berendezkednie; akkor — mint mondja —, elképzelhető lett volna, hogy az antant megelégszik egy szociáldemokrata-szakszervezeti kormánnyal.