Századok – 1970

TÖRTÉNETI IRODALOM - Hajdú Tibor: Az 1918-as magyarországi polgári demokratikus forradalom - A Magyarországi Tanácsköztársaság (Ism. L. Nagy Zsuzsa) 178/I

183 TÖRTÉNETI IRODALOM annak, hogy a korszak iráni érdeklődő e kérdésekről csupán az ellenforradalmi kiadványokból meríthesse információit. A béke napjait szűkre szabta a nagyhatalmi politika. Smuts útja ugyan késleltette az intervenciót, de szervezői, mihelyt a körülmények engedték, nyomban megindították a fegyveres támadást. Hajdú a hadseregszervezés problémáit, a Vörös Hadsereg helyzetére vonatkozó kérdéseket új oldalról közelíti meg, amikor azt emeli ki: a négy éves háború, a lakosság igen nagy vérvesztesége után kimagaslónak, a Tanácsköztársaság sikerének kell tekinteni a hadsereg létrehozását, a szervezés terén elért eredményeket. Maga egyébként távolról sem tulajdonít akkora jelentőséget a hadseregszervezés elveinek a Vörös Hadsereg tényleges állapotában, mint az hadtörténeti irodalmunkban szokásos. A Kormányzótanács, mint Hajdú elmondja, informálva volt a készülő támadásról, tett is intézkedéseket, de mégsem hitte, hogy éppen a keleti frontról induljon meg az intervenció. A kötet természetszerűleg nagy teret szentel a katonai események ismertetésének. Részletesen szól a keleti fronton uralkodó állapotokról, s a székely hadosztállyal összefüggő kérdéseket is sokoldalúan állítja az olvasó elé. így kitér arra, milyen magatartást tanúsítottak a nacionalista érzelmű magyar tisztek s mi volt ennek reakciója a nagyrészt román lakta hadműveleti területen. Nemcsak a székely hadosztály, de a többi katonai alakulat valós védelmi és harci értékével is megismerteti az olvasót. A katonai és külpolitikai kérdések a Tanácsköztársaság idején elválaszthatatlanok voltak egymástól. A támadást közvetlenül megelőző és azt követő napokban különösen fontossá vált a magyar munkáshatalom számára az osztrák és a bajor forradalom sorsa, egy esetleges bajor-osztrák-magyar forradalmi szövetség. A Hajdú feltárta időrendi és belső összefüggések érthetőbbé teszik mindazokat a későbbi lépéseket is, amelyeket a Tanácsköztársaság Ausztria irányába tett. Az intervenciós támadás természetszerűleg ösztönzőleg hatott az ellenforradalom szervezkedésére, bár ennek jelentősége csak a tiszántúli front összeomlása idején s akkor is csak helyenként növekedett, részeként az április végére kibontakozott válságnak. A válságot a kötet a maga sokrétűségében és különböző síkokon egyidejűleg mutatja be, az egyes csoportok magatartásának nemcsak értelmi, de érzelmi motívumait is jelzi. Kiegészíti mindezt, hogy a hazai eseményeket szinkronban tartja a külföldiekkel, az antant terveivel és elképzeléseivel, és nem marad ki a képből a magyar ellenforradalmárok akciója sem (Bethlen István lépései, a bécsi követség kirablása stb.). A válság megoldását a munkásság legjobbjainak állásfoglalása tette lehetővé. De a katonai akciók megindulásáig tartó néhány hetet, mint Hajdú megállapítja, „nerïi sikerült a forradalom tömegbázisának szélesítésére kihasználni" (190. 1.). Az egyes osztályokról, rétegekről adott jellemzése már jelzi azokat a mélyebben fekvő vagy lappangó problémákat, amelyek júniusban már komoly gondot okoznak a munkáshatalomnak. Mivel Hajdú a belső és külső körülményeket sokoldalúan és súlyuknak megfelelően ábrázolja, teljes nagyságában tudjafelmutatni azt a rendkívüli teljesítményt, amit a válság leküzdése, a hadsereg újjászervezése és sikeres ellentámadásának megindítása jelentett. Az északi ellentámadás irányának kiválasztása nemcsak a kortársak között, de utóbb a hadtörténeti irodalomban is sok vitát váltott ki. Hajdú felfogása szerint a támadás miskolci irányának kijelölése volt a helyes, mint első lépés minden további akció felé. Részletesen, de nem a részletekben elveszve, hanem jól áttekinthetően követi nyomon a miskolci csatát, az északi hadjárat minden fontos katonai eseményét. Ez a leírás azért is élvezetes, mert a katonai eseményeket nem szakítja el a hátország életétől ós gondjaitól, a Kormányzótanács tevékenységétől. így a különböző események egymást kiegészítve, egymást magyarázva jelennek meg. Ez által jól lemérhető a proletárdiktatúra építésében végzett munka eredménye és jelentősége, a katonai teljesítmény s azok a problémák is, amelyeket pl. az ántiszemitizmus felerősödése, az ellenforradalmi propaganda, a szakszervezeti-szociáldemokrata jobboldal agitációja jelentett. A jól időzítve megszólaltatott források, a korabeli viccek s életképek hús-vér valósággá, a távoli utódok számára is szinte személyes élménnyé teszik a Tanácsköztársaság harcait, erőfeszítéseit, egész életét. Ebben a keretben, jelentősége miatt, talán behatóbban lehetett volna foglalkozni a földműveskongresszussal, pontosabban az ott is megoldatlanul maradt kérdésekkel, elsősorban következményeik, kedvezőtlen hatásuk miatt. Feltétlenül helyesen járt el viszont a szerző akkor, amikor szerkezetileg is elhatárolta a június 7-e előtti ós utáni eseményeket, s még talán az sem lett volna indokolatlan, ha ezt következetesebben teszi. Hiszen június 7-e katonai vonatkozásban a maximumát jelentette és zárta le annak, amit a Tanácsköztársaság produkálni képes volt, egyben meg-