Századok – 1970

TÖRTÉNETI IRODALOM - Hajdú Tibor: Az 1918-as magyarországi polgári demokratikus forradalom - A Magyarországi Tanácsköztársaság (Ism. L. Nagy Zsuzsa) 178/I

182 TÖRTÉNETI IRODALOM a nemzeti kérdés szerepével a forradalom győzelmében. Nemcsak a Vix-jegyzók kapcsán elmondottakra utal itt vissza, hanem eleve azt hangsúlyozza és világítja meg, hogy értelmetlen az olyan megközelítés, — és ezért célra sem vezethet, — amely nem együttesen vizsgálja a nemzeti fejlődést és az 1917—1922-es évek nemzetközi forradalmi eseményeit. Ebből az aspektusból tud újat mondani a nemzeti tényező megítéléséről is (pl. 52.1.) és tartalmi magyarázattal szolgál a világforradalom koncepciójának megértetéséhez. Mindezt elősegíti, hogy, mint az előző kötetben, úgy itt is a magyar eseményekkel párhuzamosan következetesen szemmelkíséri a szovjet-oroszországi helyzetet, sőt, a szomszédos országokban uralkodó viszonyokat. A magyar és szovjet közvetlen összeköttetés megteremtésének nemcsak reményét említi, de szakaszonkénti lehetőségét s a megvalósítás érdekében tett intézkedéseket, erőfeszítéseket is megismerteti. Az a körkép, amelyet a nyugat-európai helyzetről, Magyarország közvetlen szomszédairól ad, világossá teszi, hogy Magyarország annyiban tért el a többiektől — s eb éppen a döntő —, amennyiben itt győzni tudott a proletárforradalom. Mindezek a problémák nemcsak a Tanácsköztársaság létrejötte, hanem fennállása szempontjából is alapvetőek: a forradalom gyors, nemzetközi méretű győzelme és sikere volt a magyar proletárforradalom fennmaradásának záloga. Ez volt a meghatározó tényező, a többi pedig, bármily fontos volt is, csupán motiválhatta ezt. (Ld. 59, —60. 1.) A Tanácsköztársaság nemzetközi jelentőségét a kortársak világosan felismerték. A külpolitikai orientációt, a Kormányzótanács lépéseit ismertetve Hajdú számot ad Párizs meglepett reagálásáról, arról a széles visszhangról, amelyet a magyar munkáshatalom a szomszédos országok népei körében, Szovjet-Oroszországban kiváltott. A munkáshatalomnak mindöSEZS néhány rövid békés hót állt rendelkezésére, hogy alkotó-építő munkáját megkezdje és megalapozza. Gyors sikereinek magyarázatát Hajdú elsősorban abban látja, hogy ez időben rendelkezett a legszélesebb tömegbázissal. Az egyes osztályok, rétegek és a Tanácsköztársaság viszonyát jellemezve Hajdú pozitív értelemben nagy jelentőséget tulajdonít az új rendszerrel szemben támasztott várakozásoknak, amelyeket a polgári demokratikus rendszerben elszenvedett csalódások esetenként erősen fel is fokoztak. A hatalom átvételének idején a nagytőke és a nagybirtok is passzív maradt, ellenállás sehol sem mutatkozott. Érdekesen világítja meg a kötet azt is, milyen volt Károlyi Mihály és a Tanácsköztársaság viszonya, mi az oka annak, hogy nem játszhatott jelentősebb szerepet a munkáshatalomban. Az április derekáig tartó szakasz legfontosabb intézkedései, a gazdasági, szociális, kulturális és politikai téren elindított forradalmi változások egészükben ismert problémakört jelentenek. Hajdú azonban nemcsak ezekről ad számot. Kevéssé ismert, korábban rendszerint a helytörténeti kiadványokba szorított események csokorba fogásával érdekes és izgalmas képet ad arról, mi történt az országban, s nemcsak Budapesten, e néhány hét alatt. Mivel nem esetlegesen, hanem módszeresen és szinte a teljességből történt a válogatás, nemcsak impresszív és hangulatos, hanem megbízható is a kép. Szó esik — többek között — a pártba beözönlő tömegekről s e beözönlés veszélyeiről, a Kormányzótanács ülésének színhelyéről, a határozatokat megelőző felettébb szenvedélyes vitákról, a zavarosban halászó szélhámosokról, a túlbuzgó békéscsabaiakról, akik a francia katonaság ellen indítanak akciót és így tovább. Mindezzel nemcsak a forradalmat kísérő lelkesedést, hanem a már jelentkező nehézségeket (a blokád következményei, amelyeknek politikai kihatásai is meglesznek) s a vezetésen belüli ellentéteket is érzékletessé teszi. Azzal, hogy Hajdú nyíltan beszél a Kormányzótanácson, az egyesült párton belüli, sőt, a kommunisták közötti csoportokról és vitákról, pontosabban, hogy ezekről a történeti valóságnak megfelelően, már ekkor, a békés periódusban s nemcsak a kiélezett helyzetekben beszél, tulajdonképpen korrigálja történetírásunknak azt az eléggé általános korábbi hibáját, amely ezt az első szakaszt szinte idillivé festette, minek következtében azután később a problémák szinte előzmény nélkül s mintegy koncentrálva jelentek meg. A tanácsokról és a választásokról szólva Hajdú felhívja a figyelmet azokra az intézkedésekre, amelyek a bürokrácia korlátozását, csökkentését szolgálták, s arra az alapelvre, hogy az apparátus a választott tanácssal szemben csak alárendelt szerepet játszhat. A tanácsokról egyébként olyan regionális összefoglalót ad, amely lehetővé teszi, hogy az olvasó áttekintést kapjon azok összetételéről, jellegéről, s nem hallgatja el a választásokkal kapcsolatos problémákat sem. (Egyes helyeken ismételt választás stb.) A Tanácsköztársaság alapjainak lerakásáról szólva Hajdú nemcsak intézkedéseket, eseményeket ismertet, hanem részletesen foglalkozik olyan elméleti, a gyakorlat számára alapvető kérdésekkel, mint a burzsoá állam széttörésének lenini programja és annak tényleges értelme. Kitér azokra a rendszerint mellőzött problémákra, amelyek pl. az egyes különítmények pl. a Cserny-féle, tevékenységével függtek össze. így elejét veszi