Századok – 1970

TÖRTÉNETI IRODALOM - Hajdú Tibor: Az 1918-as magyarországi polgári demokratikus forradalom - A Magyarországi Tanácsköztársaság (Ism. L. Nagy Zsuzsa) 178/I

181 TÖRTÉNETI IRODALOM Még egy terjedelmesebb ismertetés keretében is csak jelezni lehet azokat a bonyolult kérdéseket, amelyeket Hajdú a KMP programját, feladatait ismertetve, tárgyal; ilyenek többek között: a hatalom megszerzésére való felkészülés, a proletárforradalom feladatainak, a KMP ellenfelei megítélésének problémája. A KMP sikerének legfőbb okát abban látja, hogy ez a párt — szemben a többivel — nem azt magyarázta meg a munkásoknak, hogy „mit akarjanak, hanem azt: mit kell tenni vágyaik megvalósításáért" (210.1.). A szerző egész koncepciójából szervesen következik, hogy 1918 decemberét — 1919 januárját nem egyszerűen a polgári demokratikus rend válságának, hanem egyenesen a rendszer csődjének tekinti. Megállapítása talán meghökkentően hathat, de okfejtése meggyőző. A vidék mozgalma ugyan ez időben még nem kapott nagyobb lángra, de a politikai harc, a hatalomért a munkástanácsok és a nemzeti tanácsok között tovább folyt; eredménytelen maradt Károlyi kiegyenlítő kísérlete; megjelent a KMP és felütötte a fejét az ellenforradalom; lényeges változás állott be Károlyi pártjában is. Hajdú finom analízissel és eddig nem ismert részletek feltárásával ismerteti a különböző burzsoá csoportok, a nagybirtok és a kormány viszonyában végbement, 1919 januárjára már döntővé vált változást, a Károlyi-párt belső ellentéteit ós ezek okait, a jobbszárny önálló fellépését. Végső fokon arról volt itt szó, mint rámutat, hogy „a kispolgári demokrácia ós a nagy vagyonok útjai elváltak" (233. 1.). Ezért a decemberi, sőt a januári jelentékenyebb kormányátalakítás sem hozhatott végső megoldást. A baloldal erősödő akciói s a kormánykoalíció megbomlása következtében létrejött új kormány Berinkey Dénes elnökletével már a polgárháború árnyékában lépett hivatalba. A nagybirtokkal ós a nagytőkével való szakítás — ami az új kormányban s annak politikájában nyert kifejezést — hónapokkal megkésett. Éppen ezért az ellenforradalom és a népforradalom erőinek összecsapásában már csak puffer szerepet játszhatott, békítésikiegyensúlyozó kísérletei kudarcra voltak ítélve. Nagyon érdekesen és logikusan világítja meg a kötet, hogy a polgári demokratikus kormányzat mint kényszerül diktatórikus eszközöket alkalmazni a rendszer védelme céljából. Hasonlóan figyelemreméltó az a megállapítása, hogy mivel a rendszer gazdasági és társadalmi bázisát a KMP és a mögötte álló tömegek támadták, maga az ellenforradalom pedig nem e téren, hanem a hatalom gyakorlásának formájában-módjában kívánt csak változást, elkerülhetetlen és szükségszerű volt, hogy a legélesebb összecsapásnak a kormány és a KMP valamint tömegei között kellett bekövetkeznie. A kritikus 1919. február 20. s az azt követő események nem hagytak kétséget afelől, hogy a kormány maradt alul: sem a kommunista vezetők letartóztatása, sem a tömegek megbókéltetésére szánt intézkedések, sem az ellenforradalom korlátozása nem állíthatta meg a bukás belső érlelődését; sőt, meggyorsította azt. E folyamat pontos leírása a vidék második forradalmának (földfoglalások, a közigazgatási hatalom átvétele stb.), ábrázolása, az SzDP vezetésében a baloldal felülkerekedésének bemutatása teszi lehetővé, hogy a polgári demokratikus rendszer bukásában, egyúttal a proletárforradalom győzelmében a maga helyére tegye a külpolitikai tényező (Vix-jegyzék) hatását, szerepét. A kötet meglehetősen részletes képet ad a polgári demokratikus forradalom szociális, kulturális intézkedéseiről. Feltétlenül említést érdemel, hogy szerző nemcsak a világháború és a Monarchia szótesése következtében előállott gazdasági viszonyokról ad jellemző képet, hanem igyekszik összefoglalni a polgári demokratikus rendszer gazdaságpolitikáját is, — amire az irodalom nem fordított még figyelmet. A kormány lehetőségeire vonatkozó összefoglalás s a terveire hozott új anyag a maga problematikája miatt szoros kapcsolatban áll a politikai fejleményekkel. Éppen ezért szerencsésebb megoldás lett volna más szerkezeti elhelyezést keresni e fejezetnek, s a jelenleginél jobban, szervesebben beépíteni a kötet egészébe. Hadd említsem meg már itt: lényegében véve ugyan ez a probléma merül fel a Tanácsköztársaságról szóló kötet kapcsán is, mivel Hajdú ott is ezt a szerkesztési elvet alkalmazta. A Tanácsköztársaságról szóló kötet önállóan jelent meg, a rövid történeti bevezetés azonban azok számára is követhetővé teszi az eseményeket, akik az előző kötetet nem olvasták. E bevezetőben tér ki Hajdú az előzőekben csupán említett kérdésre, a pártegyesülés problémájára. A legutóbbi évek idevágó kutatási eredményeit magáévá téve, szükségesnek tekinti ezt a lépést, de — a főszereplőket megszólaltatva — jelzi ellentmondásosságát s mindazokat a nehézségeket, amelyeknek a nyitvahagyott kérdések s a Tanácsköztársaság későbbi nehézségei következtében elkerülhetetlenül jelentkezniük kellett. Az egyesülés folyamatát és problematikáját a vidékről, a helyi pártszervezetekről felsorakoztatott anyag révén gyakorlati oldalról is megvilágítja (pl. 88. 1.). Ebben a kötetben nyílik mód arra, hogy teljes mélységében foglalkozzék a szerző