Századok – 1970

TÖRTÉNETI IRODALOM - Hajdú Tibor: Az 1918-as magyarországi polgári demokratikus forradalom - A Magyarországi Tanácsköztársaság (Ism. L. Nagy Zsuzsa) 178/I

180 TÖRTÉNETI IRODALOM a magyar viszonyokra való sablonos alkalmazását, mégha a két ország helyzetének különbségeit mértéktartóan, túlzások nélkül fogalmazzuk is meg (107. s köv. 1.). Ezzel egyáltalában nem kívánja kétségbevonni, hogy a hatalom nem volt egyértelműen a kormány kezében; az új rendszer kiépülését, berendezkedését elemezve éppen azt vizsgálja, hogyan alakul a kormány és a tömegek közötti duellum, amely végső fokon a hatalom teljes birtoklásáért zajlott, s a kettős hatalom létét maga sem tagadja. A polgári demokratikus forradalom egyik legsúlyosabb problémája a nemzetiségi kérdés volt. A kormány felfogását, Jászi koncepcióját és egyes akcióit Hajdú erős kritikával tárgyalja. Ennek során nemcsak e politika régi gyökereire mutat rá, hanem a kormány felfogásának abszurditására, a helyzet fel nem ismeréséből elkövetett hibáira is. „Ma már nyilvánvaló — szögezi le —, hogy a Károlyi-kormánynak, mint polgári demokratikus nemzeti kormánynkk, egyetlen ésszerű álláspontja lehetett volna: elismerni a nemzetiségek elszakadási jogát s egyben magyar nemzeti szempontból előnyös határokat javasolni" (118. 1.). Hajdú e kemény, de helyes megállapításával egyetértek. Egy ilyen magatartás erkölcsileg, politikailag valóban olyan támaszt adott volna — hozzá kell azonban tennünk, hogy mindenekelőtt eszmeileg — a polgári demokratikus rendszernek, amely nemzetközi fellépését megkönnyítette volna. Tagadhatatlanul lényegesen csökkentette volna azt a támadási lehetőséget, amit álláspontjával maga nyújtott a vele szemben álló polgári és nemzeti kormányoknak. Azt azonban kétségesnek tartom, hogy bármiféle jelentős és tényleges változást elérhetett volna ilyen módon, akár a szomszédokkal való együttműködés, akár a jogos magyar nemzeti érdekek képviselete terén, mert ez — s ezzel egy pillanatig sem kívánom védelmezni elhibázott ós korszerűtlen politikájukat — nem csak a magyar félen múlott. Hajdú egyébként kendőzetlenül szól a nemzeti politika ellentéteiről, a kölcsönös értetlenségről és bizalmatlanságról, a fegyverszüneti tárgyalásokról. Ez utóbbit kiemelendőnek tartom azért is, mert hasonló részletességgel az erre vonatkozó anyagot még nem ismertették. így módjában van olyan finom részletek bemutatására is, mint pi. a román magatartás alakulása 1918 októberében —novemberében. Felteszi és megválaszolja azt a kérdést, miért nem került sor fegyveres ellenállásra 1918 őszén, s a reális helyzetképet jól egészíti ki Linder ós törekvéseinek elfogultság nélküli bemutatásával. Behatóan elemzi az antant Magyarországgal szemben folytatott politikáját, a kormány intézkedéseit a fennhatósága alatt maradt nem magyar iakosság jogainak rendezésére. Az egyes nagy és kis hatalmak külön érdekeinek s a magyar kormány lépéseinek együttes tárgyalása révén meggyőzően áll az olvasó előtt, hogy Károlyiék futóhomokra építették külpolitikai koncepciójukat, amikor az antantra, a wilsonizmusra baziroztak. A Kommunisták Magyarországi Pártja (a továbbiakban KMP) létrejöttének jelentőségét, tevékenységének fontosságát Hajdú abból a sajátos helyzetből vezeti le, amely Í918 novemberében az által jött létre, hogy a kormányhatalom nem tudott megszilárdulni, viszont a proletárforradalom avantgarde-ja sem alakult még ki. Márpedig a továbbiak szempontjából ez utóbbi vált kulcskérdéssé. A KMP megalakulásának időszerűségét épp az bizonyítja, hogy néhány hónap alatt a munkásosztály többségét tudta maga mellé állítani. Ezt a folyamatot a kötet az adatok sorával teszi érzékletessé, s a kommunista vezetőkről adott egyéni portréival, életszerűvé. Ezek közül Kun Béláét azért tartom különösen figyelemre móltónak, mert az 50-es évek történetietlen és igaztalan, majd az azt követő, már pozitív, de alapjában véve éppen olyan sematikus és problémátlan Kun arckép helyére egy történetileg megalapozott, politikai és emberi tulajdonságait egyaránt összefoglaló képet állít, amelyben gyengéit és hibáit a politikai vezetőhöz és az emberhez egyaránt természetszerűleg hozzátartozónak tekinti. Kun jellemzéséhez — tágabb értelemben — az is hozzátartozik, hogy mellette és körülötte ott látjuk munkatársait. A portrék és vezető politikai személyiségek jellemzéséről szólva megnyerőnek tartom Hajdúnak a két kötetben azonos eljárását: egy adott ponton röviden summázza egyegy szereplő legkarakterisztikusabb vonását, de a képet sem lezártnak, sem véglegesnek nem tekinti, hanem az események menetének s az egyes szereplők helyzetének-tevékeny -ségének megfelelően folyamatosan kiegészíti. Hajdú rokonszenves, az egyoldalúságot kerülő, a mítoszokat elutasító s azokat a valósággal konfrontáló előadásmódját kitűnően illusztrálja az a fejtegetés, amit a világforradalom gyors győzelmét váró kommunista felfogás értékelése során ad. Itt nem csak arról beszél, miben hittek a kommunisták, de bemutatja azt is, hogy a többi politikai csoport koncepcióját (szociáldemokraták, Károlyiék, a magyar nacionalisták stb.) milyen alapgondolatok, milyen illúziók határozták meg. Ebben a sorban azután már világossá válik, hogy elfogultság és történetietlenség lenne pusztán a kommunisták illuzórikus helyzetmegítéléséről beszélni.