Századok – 1970

A MŰVELŐDÉRTÖRTÉNET KÉRDÉSEIRŐL - Hermann István, L. V. Cserepnyin, V. M. Gardanov, Kabos Ede, Vörös Károly, Szabad György, Szűcs Jenő, Aradi Nóra, Földes Éva, Szilágyi János, Márkus László, Mátrai László hozzászólásai (Összeállította Glatz Ferenc) 156/I

HOZZÁSZÓLÁSOK 163 dalt és népmesét, a kevés szerző által írt s művészileg értéktelen műdal, sláger és ponyvaregény váltja fel." S noha itt kétségtelenül a kultúrjavak süllyedését tapasztalhatjuk, a folyamatot mégis pozitívan kell értékelnünk: ha az „elhagyott népdal" önmagában nagyobb kulturális értéket is jelent, mint a városi kupié, de a most már városi proletárrá váló paraszt egy új életformájához szorosan hozzátartozó, annak gondolatvilágát zenébe, versbe tömörítő kulturális termék birtokosa lesz. Ahogy a feudalizmus paraszti életmódja a kapitalizmus előretörésének hatására felbomlik, s azt az előrelépést jelentő — noha ennek az „érdekeltek" sokáig csak hátrányait érzik — proletár életmód váltja fel, úgy a tömegek kulturális helyzetében bekövetkező változásnak is látni kell alapvetően pozitív, a haladás irányába eső oldalait. Ez az értékelés természetesen — jegyezte meg a hozzászóló — nemcsak a munkások kulturális szintváltozására érvényes, hanem általában a kapitalizmus kulturális tömegjelenségeire. Másik lényeges vonása az újkori kulturális tömegjelenségeknek az, hogy a „magas kultúrától sok szempontból függetlenül" határozott „nemzetköziesedést" mutat. A western, a nagyvárosi romantika — Max Brand, Sherlock Holmes, Courts-Mahler nevével fémjelzett — térhódítása a különböző országokban nemzeti hovatartozásra való tekintet nélkül szemmellátható a legszélesebb tömegek közt. Ide kívánkozik még a film, a kommersz zene; ha ezeket együttesen feltártuk, akkor az újkori gondolkodás igen széles kihatású „erővonalait" tudjuk megrajzolni. Vörös Károly végül a kutatás feladatairól és módszertanáról beszélt. Mivel tömeges jelenségekkel állunk szemben, ezért a történettudomány e területén igen jól alkalmazhatnánk a kvantitatív módszereket. Nehezíti természetesen a helyzetet, hogy olyan — a társadalmi valóságot többszörös áttételekkel tükröző — elemekkel kell dolgozni, mint: viszonyok, szimbolumok, színek, hagnemek, irodalmi vagy zenei frázisok stb. A forrásanyag is igen sajátos: sláger zenéje és szövege, különböző funkciójú plakát, ponyvaregények, filmek stb. Ismérveik : példányszám, előadásszám, a „slogan szállóigévé válása". „Tulajdonképpen az élet minden, valamilyen formában a kulturális ágazatok valamelyike által is kifejezett területére vonatkozóan elvégezhető vizsgálatokról van itt szó: elemezhetők egész tárlatok (akár katalógusaik alapján), mozi-vagy színházműsorok akár hosszú sorozatai, tankönyvek az oktatás legkülönbözőbb fokozataiban" — mondotta. Hivatkozott az irodalomtörténetben és a néprajzban már alkalmazott hasonló típusú vizsgálatokra, mondván: ahogy a „néprajz kidolgozta a népmese, — a népzenekutatás a népdal tipológiáját", úgy a kultúrtörténész is megteheti ezt a ponyvaregényre, slágerre vonatkozóan. Nemcsak egy-egy műfaj adott korszakon belüli típusokra bontásáról s olvasóközönséghez kötéséről lehet itt szó, de például slágerek különböző szempontú (szöveg, dallammenet, ritmusképlet, tánctípus) elemzéséről is, mely a tömegek kulturális helyzetéről igen sokoldalú jellemzést adhat. Ez a vizsgálat természetesen nemcsak újkori, hanem középkori forrásanvagon is elvégezhető. A hozzászóló elmondotta: tisztában van azzal, hogy a felvetett problémáknak, vizsgálati lehetőségeknek felsorolásában nagyon is benne látszik rejtőzni az öncélú játék, egyfajta iránytalanságba fulladás, a részletekben való perspektívátlan elmeriilés, vagy éppenséggel annak veszélye, hogy végül is közismert, köztudott eredményekhez jutnak. De mindez, s még egy sor, épp a forrástípus nem hagyományos voltából és nem hagyományos vizsgálatából származó veszély elkerülhető azzal, hogy a művelődéstörténész munkája során támaszkodik a történettudománynak a konkrét helyzetről, korról vagy problémáról kialakított eredményére. Ugyanakkor a kvantitatív kutatások megindításánál feltétlenül meg kell kérdeznünk a szakágazat kutatóin, szociológusokon, pszichológusokon kívül a technikai eszköztárat biztosító programozó szakemberek véleményét is. Befejezésül Vörös Károly ismételten utalt a téma hallatlanul széles voltából eredő szerteágazó, s épp ezért egy korreferátum keretében nehezen összefoglalható voltára, majd hivatkozott a hazai történetírás történetéből Kovachich Márton Gycrgy példájára, aki már 170 évvel ezelőtt felhívta a figyelmet a kulturális tömeg jelenségek kutatásának fontosságára, s e tömegjelenségek történeti forrásértékére. Szabad György kandidátus, egyetemi docens rövid hozzászólásában hangsúlyozta, hogy a művelődéstörténeti kutatások fontossága már örvendetesen elismert, kevéssé tisztázott azonban eredményeik érvényesítési módja, különösen nem egy általános történeti szintézis követelményeivel fellépő munkálat keretében. Tudománytörténeti visszapillantásában arra utalt, hogy a hajdan homogénnek tekintett történettudomány differenciálódásának folyamatában a művelődéstörténet oly nagy jelentőségű önállósodása nem zárta le az új szakágak kiválásának a sorát, illetve maga is tovább tagolódott. Ma már a kutatás — a tudományos fejlődés természetes következményeként és követelményeként — nem általában művelődéstörténeti irányú, hanem konkrétan építészettörté-11*