Századok – 1970

A MŰVELŐDÉRTÖRTÉNET KÉRDÉSEIRŐL - Hermann István, L. V. Cserepnyin, V. M. Gardanov, Kabos Ede, Vörös Károly, Szabad György, Szűcs Jenő, Aradi Nóra, Földes Éva, Szilágyi János, Márkus László, Mátrai László hozzászólásai (Összeállította Glatz Ferenc) 156/I

164 HOZZÁSZÓLÁSOK neti, sajtótörténeti, orvostörténeti stb. E tudománytörténeti fejlemények folytán a művelődéstörténet funkcióját immár a belőle kiágazott diszciplínák szintetizálásában jelölte meg, helyét pedig a tervezett összefoglalásban, mint „szintézist a szintézisben". Szűcs Jenő, a MTA Történettudományi Intézet munkatársa hozzászólása első részében a művelődéstörténet és az ideológiatörténet tárgyával, problémáival foglalkozott. Az eddigi írások nem győzték meg arról, mondotta, hogy létezik-e művelődéstörténet, mint önálló kutatási területtel rendelkező disciplina, „tudományág", vagy pedig ez nem egyéb, mint az idők során önállósult tudományszakok és kutatási ágak laza gyűjtőfogalma. Mindettől függetlenül a szintézissel kapcsolatban felvetődik az is: „vajon az el nem végzett analitikus vizsgálódások és sebtében elvégzendő szintetizálás egyazon munkafázisban gyakorlatilag és elvileg elképzelhető-e ?" Arról sem beszélhetünk, hogy a marxista eszmetörténet megszületett volna. Úgy látja: azzal, hogy sikerült bizonyítani a gazdasági tényezők primátusát, sőt a gazdaságtörténet terén a marxizmus valóságos „belső renaissance"-át éli, az objektív akadályok jórészt már megszűntek. A szubjektív akadályok is elhárulóban vannak: megérett a felismerés, hogy a szellemtörténet „egykori házassága" az eszmetörténettel nem diszkreditálhatja az utóbbit; és látjuk már azt is, hogy nem kell bereteszelni az ajtót a modern polgári történetírás bizonyos részleteiben megtermékenyítő vagy figyelemreméltó tárgyi eredményei, sőt olykor metódusai előtt sem. Ezután a hozzászóló az eszmetörténet tárgykörét igyekezett körvonalazni. A különböző történetírói, filozófiai áramlatok, mondotta, mást és mást értenek eszmetörténet fogalmán, sőt az eszmetörténeti kérdésekkel foglalkozók jó része nem vallja, hogy egy „eszmetörténet" elnevezésű disciplinât művel, s Szűcs Jenő szerint az a kutatási terület, amit nagyjából „eszmetörténet" néven értünk, egyrészt nem mindenféle eszmét foglal magába, másrészt nemcsak az „eszméket" öleli fel. Az utóbbi évtizedek nemzetközi irodalmában három irányzatot tart megkülönböztethetőnek. A német Ideengeschichte a legtradiconálisabb, „abban az értelemben is, hogy leginkább hajlamos az eszmei szférának alárendelni a történeti folyamatokat". Megjegyzendő azonban, hogy az irányzat mind határozottabban eltávolodik a szellemtörténettől, és bizonyos neopozitivista vonások fedezhetők fel benne, ugyanakkor témakörei általában „hagyományosak". — Szemben áll ezzel az angol és a 30-as évektől fellendülő amerikai intellectual history, amely „tárgyát fegyelmezettebben szűkre szabja, sőt hajlamos a politikai teóriák történetére szűkíteni, ezen belül viszont általában nagyfokú logikai fegyelem és világosság, tárgyilag a középkor eszmerendszerének belső dinamikája iránti érdeklődés jellemzi". Emellett tesz bizonyos kitekintést az eszmék társadalmi összefüggései s a „történeti feltételek" irányába. A modern francia történetírás viszont xiem annyira a teóriák iránt érdeklődik, mint inkább a kor ,,mentalitása" vagyis „a gondolkodásmód történetileg és szociálisan determinált szerkezete ós jellegzetes attitűdjei" iránt. E különböző megközelítésekben van egy közös vonás, az, hogy a középpontban mindenütt „a társadalmi tudat viszonylag körülhatároltabb szektora, a politikai gondolkodás, illetőleg az államra, jogra és a társadalomra vonatkozó nézetek és eszmék állnak". A kutatás köre természetesen a gyakorlatban bővül. Egyrészt kiterjed egyéb eszmék, illetve tudattartalmak tárgyalására — a művészet, irodalom, filozófia, erkölcs, vallás stb. — problémáira (különösképpen áll ez a középkor vonatkozásában — keresztény filozófia, etika ós teológia — hiszen ezek a tudattartalmak mintegy burkai is a társadalmi-politikai szemléletnek). Másrészt bővülés tapasztalható a kor „mentális infrastruktúrája" felé, vagyis a társadalmi eszmék közegei (különböző reflex-jellegű gondolati mechanizmusok stb.) irányába. Mindezek arra figyelmeztetnek, mondotta Szűcs Jenő, hogy semmiképpen nem helyes az „ideológiatörténet" fogalmát használni, mert az a hegeli, illetve marxi értelmezésben sokkal szűkebb, mint az e téren a gyakorlatban folyó kutatások köre. A maga részéről — csupán vitaalapként — a következő definíciót javasolja: „az eszmetörténet tárgya általában a politikum, az állam, a jog ós társadalom mibenlétére vonatkozó képzetek, fogalmak és nézetek összessége, éspedig ezeknek mind elméleti szintre emelt, „ideologikus" rendszerei, mind pedig a fogalmi mechanizmusokban, a társadalmi aktivitásban és lojalitásokban több-kevesebb tudatossággal kifejezésre jutó és hatékony, koronként és szociálisan differenciált standardizált modelljei . . ." Ehhez azonban mindjárt hozzá is fűzte: az „őszinte javaslata" tulajdonképpen az lenne, hogy kezdjünk foglalkozni az eszmék történetével, s majd csak később kezdjünk beszélni ,,eszmetörtónet"-ről. Egy tudományág ugyanis nem attól születik meg, „hogy terrénumát cölöpökkel pontosan kimérik". S egy tudományág körét nem lehet „per definitionem" megszabni. Még azt is elfogadhatónak tartja például, ha a konkrét kutatás jelenleg „eszmetörténeten" csak a politikai gondolkodás történetét érti. Az eszmetörténet műveléséhez igen kevés a módszertani fogodzó is. Meg kell ismerkedni a könyvtárnyi külföldi eszmetörténeti irodalommal, s kritikus szemmel órtó-