Századok – 1970

A MŰVELŐDÉRTÖRTÉNET KÉRDÉSEIRŐL - Hermann István, L. V. Cserepnyin, V. M. Gardanov, Kabos Ede, Vörös Károly, Szabad György, Szűcs Jenő, Aradi Nóra, Földes Éva, Szilágyi János, Márkus László, Mátrai László hozzászólásai (Összeállította Glatz Ferenc) 156/I

162 HOZZÁSZÓLÁSOK vitái is bizonyítják, vannak tendenciák a kulturális mozgalmak „nosztalgikus idealizálásá"-ra, de ellenkezőleg, ,,eljelentéktelenítésé"-re is. Fel kell figyelni arra, hogy a kiemelkedő alkotások és a munkások viszonya gyakran igen sokat árul el a munkások eszmei szintjéről. Tény pl., hogy a Népszava kiáll Ady költészete mellett, de az olvasó munkások inkább Csizmadia Sándor, később pedig nem József Attila hanem Gyagyovszky Emil verseit vették kézbe. Érdekesen fonódik össze például e giccses művek népdalszerű variációja az olvasó munkások között is lépten-nyomon felfedezhető irodalmi dilettantizmussal . . . Befejezésül Kabos Ede a munkásmozgalomtörténeti kutatások szervezetté tételét sürgette — olyan kutató gárda kialakítását, amely egyformán otthon mozog a művelődéstörténet ós a munkásmozgalomtörténetben —, majd néhány javaslatot tett a szintetizáló munka meggyorsítása érdekében. Ezek: a munkásművelődési irodalom bibliográfiájának és historiográfiájának elkészítése; rangsorolni a feladatokat; a rendkívül széleskörű forrásanyag felmérése. A munka elvégzése után a munkásművelődós története megkaphatja a fontosságának megfelelő helyet a tízkötetes Magyarország történetében. Vörös Károly, a Levéltári Igazgatóság főelőadója a tömegek kulturális helyzetének rajzáról szólt. A „kulturális helyzet" fogalomba tartoznak szerinte az „ennek kereteiként szolgáló művelődési intézmények ugyanúgy, mint az általuk közvetítve, vagy éppen ellenükre, spontánul formáltan kialakult, mindenesetre de facto meglevő kultúra". Magába foglalja továbbá a közvetlen, intézményes (pl. iskolai oktatásban nyiltan megmutatkozó), vagy közvetett (tradíciók, konvenciókon keresztül már szinte felismerhetetlen) manipulációkat is. A tömegek fogalmába — mondotta — „országos szintű vizsgálatban proletariátus, kispolgárság, középparasztság, értelmiség és még sok más, egymástól — nagy, tömeget egymagában is létszáma által kitenni képes — adott azonosságán kívül nagyon sokban különböző kategória egyaránt befoglalható". Tehát „mindkét oldal" bonyolult összetevők eredménye, s a kapcsolat is egyidőben sokfelé ágazó, számtalan szálon egymásba fonódó. Szétválasztani elemeit szinte lehetetlen. Ezért igyekszik a problémát fonákjáról, nem összetevői, hanem eredménye oldaláról megközelíteni, hangsúlyozva, hogy tárgyalásában csak a szellemi kultúrára, s annak is csak néhány jelenség-típusára tér ki. Ezután utalt a „kulturális tömegjelenség" legfontosabb ismérveire, s e tárgykörben már korábban megjelent tanulmánya fejtegetéseire. Itt csak emlékeztet arra a figyelemremél ló tényre, hogy „egy adott korszak leghaladóbb, legmagasabb színvonalú kulturális teljesítményei — ezen ágazatok szakkutatásának (s nyomukban a korszak művelődéstörténetét író történész érdeklődésének is) mindeddig csaknem kizárólagos tárgyai — a tömegek szintjén már korántsem uralkodóak", ami ott magas szintű kulturális teljesítmény, az („s a legújabb korban egyre többször") már inkább csak funkcionálisan nevezhető kultúrának. Ezek kutatásának jelentőségét Vörös Károly szerint az adja, hogy a társadalmi tudatban azt a közt, amely a társadalmi valóság ós az egyének politikai cselekvése között létezik ,,e sajátlagosan kulturális tömegjelenségek sokkalta nagyobb arányban segítenek kitölteni (erős kölcsönhatásban a társadalmi magatartást oly jelentősen alakító társadalmi pszichével) mint eddig hittük". A tömegek számára a világ különböző jelenségei e „kulturális ágazatok" által — gyakran igen rosszhiszeműen manipulálva — váltak „érthetőkké", „világosakká". Nem Bartók vagy Móricz, hanem Harsányi Zsolt, Farkas Imre, vagy Kálmán Imre műveinek „valóságképe" élt a tömegekben, és — mondotta Vörös Károly — mint történetileg döntő pillanatokban végül kiderült: hatott is. Az e tömsgjelenségek alapján kibontakozó kulturális képet kell a művelődéstörténésznek a szakágazati kutatók munkájára támaszkodva feltárnia. A kutatás programját, sőt az anyagfeltárás nagy részét magának a történésznek kell elvégezni, mert a szakágazat kutatóját e kulturális jelenségekből elsősorban „az esztétikailag, a szakágazat szempontjából is értékes elemek . . . érdeklik, s mindezek elsősorban a »magas« kultúrához való kapcsolatukban". A történész nem válogathat, a kulturális jelenség egészét kell megragadnia, azt, ami a „társadalmi tudat egészéhez" vezet, s amely a „legnyersebben" tükrözi a tömegek társadalmi helyzetét. A történészt az kell hogy érdekelje, mondotta a hozzászóló, ami a tömegeket a kor teljes kulturális felhalmozásából éppen ezeknek az elemeknek kiválasztására vagy elfogadásán késztette. Vizsgálni, hogy e kulturális jelenségek mennyiben járultak hozzá a tömegek tudatának alakulásához, s hogyan épülnek be azon normarendszerbe, „mely majd a következő kiválasztást fogja befolyásolni". Két problémakört ragadott ki s tárgyalt ezután: a kulturális tömegjelenségek értékelését és általuk a társadalmi tudat kozmopolitizálódásának fokozódását. Tény, hogy a kapitalizmusban, az urbanizációval megváltozik a tömegek viszonya a kultúrához, háttérbe kerül az aktív szerep, s előtérbe a passzív, a befogadó, a legjobb esetben a kiválasztó tevékenység. „Az erősen kollektív, művészi s a társadalom valóságát tükröző nép-