Századok – 1970
A MŰVELŐDÉRTÖRTÉNET KÉRDÉSEIRŐL - Pamlényi Ervin: A kultúrtörténet fogalmáról, tárgyköréről 148/I
152 PAMI.ÉNYI ERVIN Ezek mellett a hagyományos, de lassanként új tartalmakkal telítődő irányzatok mellett erőteljesen hódít két másik, sokkal kombattánsabb, korszerűbb áramlat, amelyek gyökereiket egyrészt a szellemtörténetbe, másrészt a pozitivizmusba eresztik. Elsősorban az ún. kultúrmorfológiai irány (O. Spengler, A. Toynbee, A. Weber, О. Anderle stb.), melynek a mi szempontunkból tekintve — többé kevésbé általános — karakterisztikus vonásai az egész emberiség egységes kulturális fejlődése gondolatának elvetése; a szintézisre irányuló, a világtörténet teljes folyamatának az egymásután következő, vagy egyidejűleg létező ún. lokális kultúrák története ábrázolására mutatkozó erős törekvés; a kultúrtörténet tárgyának rendkívüli kiszélesítése, a néprajz és archeológia eredményeinek szorosabb bevonásával, kifejezetten abban az irányban, hogy a gazdasági és társadalmi fejlődés egész menetét, s a politikai történetet is, feloldja a kulturális fejlődés történetében. Ez a Toynbee-nál a teológiai magyarázat következtében optimistább vógkicsengósű koncepció a nyugati értelmiség széles köreiben gyökerezett Elsősorban gazdaság- és társadalomtörténeti indítású az új francia művelődéstörténeti iskola (Braudel, Duby, Mandrou). Gyakorlatában ez az irányzat többet vesz át, alkalmaz a marxizmusból, mint amennyit elméletében elismer. Akceptálja a kulturális jelenségek osztálymeghatározottságát, de az osztályharc fogalmát mellőzi. Fontos szerepet juttat műveiben a népi kultúrának, a kulturális fejlődés gazdasági tényezőinek; bekapcsolja tárgyalásába az anyagi kultúra eredményeit, pszichológiai jelenségek vizsgálatával gazdagítja a kultúrtörténet módszerét, tárgykörét. A politikai fejleményeket a gazdag történelmi tabló hátterébe tolja át. Ezekben jelezném — meglehetősen vázlatosan — a mai polgári kultúrtörténeti felfogások, irányzatok fő tendenciáit. Ezek sem jelentkeznek azonban tisztán; az eszmék és koncepciók állandó fluiditása tapasztalható bennük. így azután teljesen érthető, hogy egyfelől az önálló kultúrtörténet létjogosultságának negáeiója, másfelől teljes abszolutizálása következtében miért beszél Felix Gilbert a kultúrtörténet bizonytalan helyzetéről. S érthetővé válik az a szubjektív jellegű vallomás is, amelyben tanulmánya végén egy polgári kultúrtörténész válságáról beszámol. „Megrendült az a hit — írja —, hogy a történelmet Isten irányítja s hogy isteni tervet tár fei, vagy ugyanez világias formában: hogy törvények szerint működik; összeomlóban van az a nézet is, hogy a világ egy racionális rendszer s hogy annak szociális formációi racionális céloknak felelnek meg. A történelemről vallott felfogásunknak új formát kell magára ölteni. A történelmi realitás elérésére irányuló erőfeszítéseinket talán kielégítheti egy olyan szempont, amelynek alkalmazásával, a látszólag összefüggéstelen tények egymáshoz kapcsolódnak és értelmet nyernek,"11 Egy lelkiismeretes filológus ezeket a sorokat többféle széljegyzettel, szövegkritikai megjegyzéssel láthatná el. Ami számunkra az adott összefüggésben különösen lényeges, az az objektív ideológiai szituáció, amelyről számot ad: szerzőjének a vallásos világnézettől való elszakadásáról, a racionalizmusban való csalódottságáról s egyúttal igényéről erre a racionalizmusra, igényéről egy olyan szempontra, amelvnek alkalmazásával az atomizált kultúra tényei „értelmet nyernek". Ez a szellemi állapot, a maga átmeneti jellegével, bizonyos lehetőségeket tartogat egy racionális, az emberi fejlődés történetének törvényszerűségeit felismerő, a történelmi realitást híven bemutató világnézet, történetfelfogás számára. Ennek a lehetőségnek a realizálásában szerepe lehet a marxista történetírásnak, a kultúrtörténetnek is. 2. Annak ellenére, hogy elméleti alapjai tisztázottak és meghatározott helyük van a történeti tudományok sorában, mégsem mondhatjuk, hogy a marxista kultúrtörténetírás helyzete teljesen problémátlan. Az a szovjet kultúrtörténész, aki legutóbb összefoglalta a marxista kultúrtörténet feladatait, megállapította: „Sajnos azonban mindeddig a kultúrtörténet történettudományunk eléggé elhanyagolt területe. Eltekintve a szovjet irodalomtörténészek, zenetudósok, művészettörténészek tollából megjelent komoly marxista kutatásokon alapuló munkáktól, mindeddig nem történt meg a kultúrtörténet összefoglaló feldolgozása. Nincsenek tankönyveink sem, amelyek a maguk egészében tárgyalnák a kultúrtörténeti fejlődés különböző szakaszait, annak ellenére, hogy a tudományok egyéb területein már rendelkezünk ezekkel. Az általános történeti jellegű munkákban a kultúrtörténeti kérdések feltárása és megvilágítása nem kielégítő."1 2 Megtoldhatjuk ezt még egy német kultúrfilozófus megjegyzéseivel, aki a művelődéstörténet marxista értelmezéséről szólva rámutat: „a marxista művelődéstörténet, mint önálló tudományág 11 Felix Gilbert id. tanulmánya. "A. V. Fugyeev: Elmélkedések a kultúrtörténet tanulmányozásáról. Voproszi Isztorii, 1964. 1. sz.
