Századok – 1970

A MŰVELŐDÉRTÖRTÉNET KÉRDÉSEIRŐL - R. Várkonyi Ágnes: Művelődéstörténeti törekvések az európai és a hazai polgári történettudományban 136/I

POI.GÁEI MŰVELŐDÉSTÖRTÉNETI TÖREKVÉSEK 145 valósul a református lelkész Révész Imre és a katolikus plébános Ipolyi terve, hogy közösen írják meg a reformáció történetét (1857). Több társadalmi forrásból táplálkoznak a nemzeti művelődési eszményeket fölvázoló elgondolások. Az egyik pólus körül a gyors polgárosulás, iparosodás híveit látjuk, akik a természettudományok felkarolásában, a reáliák oktatásában és reális történelemismeretben jelölik meg a nemzet jövőjének zálogát. Ezzel szemben a másik póluson éppen a nemzetiség védelme a jelszó, és a „rideg iparosodással", vagy az „anyagias" szellemű természettudományokkal szemben az idealizmusba, a humán tudományokba vetik reménységük horgonyait. A nemzeti jelleg letéteményeseit pedig a volt kiváltságos osztályban, az arisztokráciában és a nemességben látják. Nem véletlen azonban, hogy Pesty Frigyes, aki 1856-ban a volt nemesi osztálynak a polgári foglalkozásokban — ipar, kereskedelem, kézművesség — való feloldódását szorgalmazza, a nemzeti művelődés leghathatósabb tényezőjét a hódító technikában és természettudományokban jelöli meg és lapjában, a Delejtű-ben fórumot ad olyan elgondolásoknak, melyek a nemzeti művelődés történeti dokumentumait a nép körében keresik. Pesty ostorozza a „sallangos hazafiságot" és a nemesség körében dívó tanulatlan politizálást. Ám éppen a művelődés demokratikus és egyetemes fogalmaival szemben a műveltség nemzeti voltának feudális és formális jegyekben megnyilvánuló nézetét erősítette meg az abszolutizmus durva és sértő politikája. Üldözött minden olyan tudományos kísérletet, mely a feudális felfogással és a teológiával ellenkezett. Szépen kibontakozik tehát a furcsa összjáték, melynek során kialakul majd a konzervatív-romantikus, a feudális történetszemlélet számos lényeges elemét átmentő művelődéstörténeti koncepció. Mégpedig a realista művelődéstörténeti törekvésekkel szemben. Ezek jellegére, eredményeire csak vázlatosan utalhatunk. Nem egyedül a történettudomány témája. Nevezetes új szempontokkal a természettudomány bővíti ki. Említésre méltó többek között a biológus Dörner tanulmánya (1853), aki a növénytudomány történeti fejlődését összegezi, és többek között „az emberi nem művelődésére nézve" azt a nevezetes tanulságot vonja le, hogy a haladó civilizációk a kenyérgabonafélék termesztésével vannak összekötve. Most ismerik fel és kezdik kidolgozni mindazokat a módszereket, melyekkel a különböző jellegű forrásokból a régmúlt idők szélesen értelmezett műveltségi viszonyaira nézve ismeretekhez juthatunk. Mai tudásunk birtokában lehetetlen nagyra nem értékelnünk az olyan meglátásokat, mint Kriza Jánosé, aki a korabeli népszokásokból, szólásmódokból vagy pl. káromkodásból a pogány magyarok vallására következtetett vissza. Vagy Ráth Károlyét, aki a régi községi pecsétekből régi falusi közösségek önkormányzatára, vagy Nagy Ivánét, aki a dűlőnevekből a feudáliskori tulajdonviszonyokra. Erdélyi János a XVlI. századi magyar nyelv állapotából a kor filozófiai felkészültségét vázolta fel. Megfigyelhető a művelődéstörténeti kategóriák integrálódásának folyamata, vagyis a mélyebb összefüggések felismerése. Csak néhány példa. Csengery: Képek az emberi művelődés történetéből című tanulmányában ( 1858) az ideológia és az anyagi műveltség kölcsönhatását kísérli meg kimutatni eléggé durván, nem is teljesen önállóan, de a művelődéstörténet lényegét mégis jó érzékkel itt sejtve meg. Nézete szerint ugyanis a kínaiak azért nem tudták nagy találmányaikat érdemlegesen felhasználni, mert vallásuk megkötötte őket, a szabadakarat hiánya miatt értelmi félszegség uralkodott közöttük. „Kicsavarták mintegy az értelem nyakát, hogy csak hátrafelé nézzen s ne előre." A másik ilyen integrálódási tendencia éppen a magyar történelem egységes köncepciója szempontjából volt lényeges. Veleje ennek abban foglalható össze, hogy a külön vágányokon futó művelődéstörténeti elgondolások közelítenek egymáshoz. így például az, amelyik egyedül a nép, vagy kizárólag a reformáció vagy a rendi ellenállás, vagy a polgárság szempontjából látja a magyar nemzeti művelődéstörténet lényegét. Ilyen szintézisek azonban végül is rendkívül elhúzódottan, szórványosan és csupán egyes historikusok nagyobb művekben testet nem öltött művelődéstörténeti koncepciójában jöttek létre. Ipolyi, aki az 50-es években a népies forrásanyagban látja a nemzeti művelődéstörténet dokumentumait, két évtized tapasztalatai során jut el oda, hogy leszögezze: a civilizáció legfőbb hordozója az ipar, a kézművesség, az ipari munka. Nem bontakozik ki egészségesen e realista művelődéstörténeti törekvések másik, éppen az integrációval ellentétes, de a történettudomány korszerű fejlődésének irányába ható tendenciája sem. Az, hogy e művelődéstörténeti vizsgálatok lökést adtak az egyes fontos szakágazatok kifejlődésének, így az őstörténetnek, a gazdaságtörténetnek, tudománytörténetnek, társadalomtörténetnek. Hunfalvy Pál például sokoldalúan fejtegeti, hogy a művelődés, civilizálódás legfőbb motorja a „munka-osztás". Testvére, János már elkülöníti a művelődéstörténeten belül a társadalomtörténetet. Hornyik János Kecskemét művelődéstörténetére gyűjt anyagot, s végül Kecskemét város történetét, majd Kecskemét gazdaságtörténetét írja meg. Érdemes jobban odafigyelnünk Kerék-10 Századok 1970/1