Századok – 1970

KRÓNIKA - Farkas Márton kandidátusi disszertációjának vitájáról (Szász Zoltán) 1311/V-VI

KRÖNIKA 1315 így kapcsolatba kerülve az oroszországi proletariátussal, a hadifoglyok öntudatosabb része aktívan bekapcsolódott osztály harcukba; nem egy közülük már október előtt tagja a bolsevik pártnak, sőt létrejönnek a hadifoglyok bolsevik sejtjei is. A második fejezet a Vörös Hadsereg magyar egységeinek 1918-as harcait mutatja be. Ezek önállóan, vagy internacionalista ezredek részeként, nemegyszer magyar parancsnokaik vezetésével küzdöttek a polgárháború különböző frontjain. Vizsgálja az internacionalista pártszervezetek csapatszervezési munkáját és részletesen foglalkozik egyes magyar parancsnokok — Sziklai Sándor, Münnich Ferenc, Gavró Lajos stb. — szerepével. A harmadik fejezetben a magyarországi Tanácsköztársaság győzelmével előállott katonai ós politikai helyzetet elemzi. Lenin, Vacetisz főparancsnokhoz és Aralovhoz, a Köztársaság Forradalmi Katonai Tanácsának tagjához intézett 1919. április 22-i táviratát idézve megállapítja, hogy Lenin nagy súlyt helyezett a Tanácsköztársasággal való közvetlen kapcsolat megteremtésére, a magyar forradalom megsegítésére. Meg is kezdték az internacionalista egységek szervezését és a már meglevő csapatok átirányítását az ukrajnai frontra, azzal a céllal, hogy az ellenforradalom gyűrűjét áttörve, egyesüljenek a magyar Vörös Hadsereggel. A terv végrehajtását Gyenyikin nagyerejű, a szovjet hatalmat létében fenyegető támadása akadályozta meg. így történt, hogy csak a Magyar Tanácsköztársaság leverése után jött létre közvetlen kapcsolat annak a mintegy 100 főnyi magyar egységnek a révén, melynek sikerült átverekednie magát az ukrán fronton harcoló internacionalista egységekhez. Befejezésül a disszertáció megállapítja, hogy a magyar és szovjet dolgozók közös harca a szovjethatalomért, az egymásnak nyújtott kölcsönös segítség és támogatás a szocialista forradalom győzelméért folyó harcban és a szocializmus megvédésében nem véletlen epizódja a magyar—szovjet kapcsolatoknak. Sziklai Sándorné opponens a címben jelölt feladatot túlméretezettnek tartotta. Egyetlen disszertáció keretében az 1917-től 1922-ig, s a polgárháború csaknem valamenynyi frontján harcoló magyar internacionalisták történetét leginkább úgy lehetne megírni, ha a jelölt a Szovjetunióban és Magyarországon már megvédett értekezések, tudományos publikációk, visszaemlékezések, stb. bibliográfiai feldolgozását, összesítését adná. Ebből következik, hogy Szántó Zsuzsa nem tud megbirkózni a téma nagyságával, s helyenként — a terjedelem korlátai miatt — nem részletezve, hanem csak nagy vonalakban tud érinteni olyan dolgokat, mint például a magyar internacionalisták létszáma; hol ós milyen'egységekben, — önállóan, vagy más egységekben, a Vörös Hadseregben, vagy a Vörös Gárdában, pártdruzsinákban, határőrségben stb. harcoltak az ellenforradalmárok ellen. Nem foglal világosan állást az internacionalisták összlétszámával kapcsolatban sem, holott ez a szakirodalom egyik legrégibb és leghevesebb vitákat kiváltó problémája. A disszertáció harmadik részében Szovjet-Oroszország és a magyarországi Tanácsköztársaság kapcsolata nem tartozik szorosan a témához. Szerkezeti egyenetlenséggel több helyen is találkozhatunk. A téma irodalmával kapcsolatban helyesen állapítja meg a jelölt, hogy még sok a feldolgozatlan probléma. Nem ért viszont egyet azzal, hogy — bár megemlíti — mégsem tekinti történelmi feldolgozásnak a 20-as évek közepétől 1937 végéig a magyar zemljacsesztvo által végzett anyagfeltárást, dokumentum- ós visszaemlékezés-gyűjtést. Az 1930-as évek elején pedig Maxim Gorkij vezetésével alakult meg a polgárháború történetét feldolgozó bizottság. Magyar részről Zalka Máté, Gavró Lajos, Varga Gyula, Sziklai Sándor, dr. Münnich Ferenc, Garasin Rudolf vett részt e munkában, azzal a céllal, hogy a sorozat 16. kötete számára megírják a magyar internacionalisták történetét. Nem tesz említést a Hadtörténeti Intézetben, Sziklai Sándor parancsnok vezetésével 1953 — 54-ben alakult munkacsoport tevékenységéről, melynek eredményeként jelent meg 1957-ben, Józsa Antal és Györkéi Jenő közreműködésével a „Magyar internacionalisták a Nagy Októberi Szocialista Forradalomban" című könyv. Ugyancsak az Intézet vette, fel a kapcsolatot s szerzett meg számos dokumentumot a Szovjetunió Központi Állami Archívumától. Nem eléggé differenciált a hadifoglyok tömegszervezeteinek és az OK(b)P magyar csoportja megalakulásának a bemutatása. A hadifogolybizottságokat politikai, s nem érdekvédelmi szervként ábrázolja és az 1918. április 15-én, Moszkvában összeült hadifogoly-kongresszus jelentőségét is túlbecsüli: „a volt hadifoglyok moszkvai kongresszusa fontos lépés volt a Kommunista Internacionálé létrehozása felé is." Nyilvánvaló tévedés, a lényegében pártonkívüli, sokszor indifferens hadifoglyokból álló kongresszust, mint a kommunista mozgalom további fejlődését is meghatározó tényezőt feltüntetni. A forradalmi hadifogoly-mozgalom — az eddigi kutatások ezt bizonyítják — három, egymástól területileg és hatáskörileg is elkülöníthető részre tagolódott, és ennek megfelelően alakultak ki irányító központjaik: 1. az OK(b)P Külföldi Csoportjainak