Századok – 1970

KRÓNIKA - A munkásság állásfoglalása az első világháború kitörésekor. Nemzetközi munkásmozgalomtörténeti konferencia (Jemnitz János-Mucsi Ferenc) 1304/V-VI

KRÖNIKA 1307 ezzel viszont 6k szakadtak el a tömegektől. Megjegyezte, hogy a cseh feltételek között a szeparatizmus is lehetett — az objektív adottságok mellett — internacionalista, s megfordítva: a kozmopolitizmus is lehetett nacionalista. Hans Mommsen (Bochum) véleménye szerint néhány vezetőt leszámítva (itt Engelsre ós Leninre utalt) a II. Internacionálé vezetői nem ismerték fel a nemzeti kérdés nagy súlyát. Mommsen nagy fontosságot tulajdonított a tömegek mozgásának s szükségesnek vélte egy alaposabb felmérés elkészítését, amely a tömegek és a vezetők kapcsolatának kölcsönhatását vizsgálná. Külön kitért arra, hogy Olaszországban a párt háborúellenes állásfoglalása nyilván kapcsolatban állt azzal, hogy a burzsoázia egy része szintén békepárti volt. A háborús válságokat mindig a maguk konkrét körülményei között kell nézni, s így a szarajevói válságnál feltűnő, hogy Bécsben a nem szeretett Ferenc Ferdinánd halálát használták ki, másfelől, hogy a cseh szociáldemokraták egy része mennyire összeolvadt a polgári nemzeti politikusokkal. Az 1914-es válsággal kapcsolatban, véleménye szerint, az Internacionálé már 1914 augusztusa előtt tehetetlenné vált relatív gyengesége miatt, a csőd pedig a háború kirobbanása után állott csak be. Erich Matthias (Rimbach) szerint a vita alapját nyújtó referátumok nem nyúltak elég mélyre, s ha elkerülik azt a buktatót, hogy „mi lett volna ha", akkor meg kell állapítaniuk — a forradalmi megoldásra nem nyílott lehetőség. Hangsúlyozta, hogy milyen fontos az egyes országoknál a kulturális adottságok felmérése, így a francia munkásoknál a nemzeti kultúrába való beleilleszkedés; ugyanez az integráció másutt is megmutatkozott. Ami a különféle áramlatokat illeti, Matthias szerint a jobb- és baloldali csoportosulás egyaránt törpe minoritás volt a mozgalomban, a „többség" és a „függetlenek" között azonban az ellentétet nem tartja végletesnek, s hangsúlyozta, hogy később a két párt tagsága között nagy volt a fluktuáció, az érdemi döntéseket pedig középen hozták. Végül felvetette, hogy a „munkásmozgalom" fogalma nem eléggé tisztázott, hiszen nyilvánvaló, hogy jóval szélesebb a szocialista pártkereteknél. Catherine Oukhow (Brüsszel) a belga vonatkozásokat érintette. Kifejtette, hogy az antimilitarista hagyományokkal szemben álltak a honvédő tendenciák. A szocialista párton kívül megemlékezett az anarchisták kisebb csoportjáról, akik kitűntek lendületes antinacionalizmusukkal, viszont — bár lapokat meg tudtak jelentetni — a munkásmozgalomban mégis elszigetelődtek. Leo von Rossurn (Amsterdam) azt a kérdést vizsgálta, mi volt a II. Internacionálé bukásának oka. A szocialisták szinte mind a háború ellen léptek fel, de gyakorlati programot nem dolgoztak ki, így nem volt konkrét javaslatuk a leszerelésre, — és az sem volt tisztázva, hogy mit tegyenek azok, akiket hadba hívtak. Felszólalásában vitába szállt Tyimofejevvel az integráció kérdésében, s megjegyezte, hogy ez nemcsak a felső szinten mutatkozott meg. A háború alatt alsóbb szinten is új jelenségeket lehetett megfigyelni. Amele Welker (Amsterdam) a holland munkásmozgalom magatartását taglalta a háborút követő napokban. Megállapította, hogy a mozgalom zömében befelé fordult, s csak két vezető maradt aktív internacionalista, Troelstra ós Van Kol. Welker hosszabban ecsetelte Troelstra fáradozásait, azt, hogy nyomban Svájcba utazott a nemzetközi kapcsolatok felfrissítésére. Az integráció problémájával kapcsolatban megjegyezte, hogy ez Hollandiában az egész szakszervezeti életet érinti. Jemnitz János véleménye szerint az alapkérdés elsikkad : nevezetesen, hogy ki volt 1914 augusztusa után a háború ellen és ki fogadta el a honvédelmet, illetőleg lehetett-e többet tenni augusztus után a háború ellen. S ebben a fő kérdésben lehet világosan megkülönböztetni a pacifista, a pártvezetőségi és az „ultrák" külön hangját. France Klopcsics (Ljubljana) hosszabban szólt a szocialista és a nemzeti mozzanat, indíték összehangolásának szükségességéről, s e téren a jugoszláv mozgalom eredményeire hivatkozott. Az 1914-es háborús válság napjainak történetéhez hozzáfűzte, hogy a horvát és a trieszti pártszervezet is háborúellenes álláspontot foglalt el (s itt Tuma ós Korac 1914 őszi írásaira hivatkozott). Ami a mozgalom belső szakadásának problémáját illeti, ez összetett kérdés, s nem lehet szubjektív tényezőknek, „rossz embereknek" tulajdonítani az ennél mélyebb, általánosabb jelenségeket, de nem szabad megfeledkezni arról, hogy a forradalmi és a reformista út ekkor ketté ágazott. Susanne Miller (Bonn) erősen aláhúzta a különbséget Ebért és David, illetőleg Südekum között. Míg egyfelől Ebért a párt egységének megőrzését szükségesnek tartotta, David kész volt a baloldaliak kizárására.- Miller szerint viszont David magatartása nem volt jellemző a párt vezetőségre. Ezt követően hangsúlyozta, hogy a német pártnak nem voltak pontosan körvonalazott hadicéljai (szociálpolitikai és parlamentáris reformokat követelt, de nem volt világos, hogy ezeken mit értett, s hogyan kívánta elérni). Érintette az integrálódás kérdését. Szerinte e jelenség mélyebben is hatott, nemcsak vezetői szinten. Megjegyezte, hogy a német néppel való azonosulási törekvés a munkások töme-