Századok – 1970

KRÓNIKA - A munkásság állásfoglalása az első világháború kitörésekor. Nemzetközi munkásmozgalomtörténeti konferencia (Jemnitz János-Mucsi Ferenc) 1304/V-VI

1306 KllÓNIKA s a pártlapok előfizetőinek hasonló váratlan megcsappanásában is kifejezésre jutott. A szervezett munkástömegek általában hidegen és visszautasítóan fogadták az együttműködés politikáját; a háború mellett tüntető munkástömegekről szóló tudósítások koholmányoknak minősíthetők. A vita Első felszólalókónt Erényi Tibor hangsúlyozta, hogy 1914 nyarának s a munkásmozgalom állásfoglalásának problémáját kettős módon lehet mégközelíteni: egyfelől azt vizsgálva, hogy mit helyes tenni, másfelől azt, hogy mit lehet tenni. Erényi a következőkben utalt a magyar párt magatartásában július végén, augusztus elején bekövetkező módosulásokra, jelezte, hogy igazi háborús lelkesedés nem volt, de hatott az „oroszkozák-veszély" félelme. Ugyanakkor megemlékezett arról, hogy voltak olyan háborúellenes szocialisták is — mint Szabó Ervin —, akik a háborút ebben a pillanatban sem tartották elfogadhatónak, de úgy ítélték, hogy a háborúellenes mozgalom számára még nem érkezett el az idő. Timur Tyimofejev (Moszkva) fontosnak és időszerűnek vélte a tömegek hangulatának árnyalt felmérését, de vitatta R. Neck megállapítását, aki a háborúval kapcsolatban az irracionális hangulati elemek nagy szerepét hangsúlyozta. A hangulati tényezőnél nagyobb jelentőségűnek tartotta azt, hogy a II. Internacionálé kongresszusain korábban már alapos elemzéseket adtak a várható, kitörni készülő háború jellegéről: s így ennek kellett volna a pártok számára mércéül szolgálni. A tömegek szerepéről megjegyezte: a jobboldaliak a tömegekre hivatkoztak, de honnan ismerték a tömegek igaz hangulatát ? Tyimofejev érintette az „árulás" kérdését, s hangsúlyozta: ezt nem lehet meg nem történtté tenni, s úgy kell feleleveníteni az álláspontokat, ahogyan azok annak idején Leninnél, Luxemburgnál és az Avantiban ténylegesen jelentkeztek. A vezetők felelősek voltak az emberek, a párttagok megzavarodottságáért. Végül szólt az integráció kérdéséről, amit Neck beszámolója is érintett; Tyimofejev még határozottabban polemizált Braunthal ismert, a II. Internacionáléról szóló könyvével, s hangsúlyozta, hogy nem a munkásság, hanem csak a vezetők integrációjáról — a tőkés-háború társadalmi, állami rendbe való bekapcsolódásáról lehet beszélni. Mucsi Ferenc felszólalásában vázolta a Magyarországi Szociáldemokrata Párt állásfoglalásának változásait 1914 júliusától augusztus 4-ig. Utalt arra, hogy a párt s az egész mozgalom a depresszió, a demoralizáltság állapotában volt a júliusi válság kirobbanásakor, ami összefüggött a mozgalom korábbi politikai vereségével s a gazdasági dekonjunktúrával. A párt nem tudott mozgósítani a háború ellen, s ezért a nacionalista propaganda beférkőzött a szervezett munkások közé is. Szerepet játszott a párt állásfoglalásának kialakulásában a hatósági presszió is. Szólt a párt 1917-es stockholmi szerepéről, a „nagy nemzeteket összebékíteni" szándékozó elképzeléseiről. Fritz Klein (Berlin) hosszabban foglalkozott a német jobboldali szoicáldemokrata vezetők felelősségével. Egyfelől Eduard David háborús naplóját idézte, aki tudatosan törekedett arra, hogy a pártpolitikában fordulatot érjen el és állami szervekkel, a császársággal is kompromisszumot biztosítson. Másfelől Bethmann Hollweg naplójára utalt, aki hasonló következtetésekre jutott. A gyakorlatban David mellett Südekum nyújt világos példát arra, hogy igenis voltak árulók, mert — mint hangsúlyozta — a dolgokat néven kell nevezni. Klein a váratlanság tényezőjének sem tulajdonított nagy jelentőséget, s óvott az 1912-es ós az 1914-es helyzet éles szembeállításától is, mivel a háborús válság akkor is hirtelen lépett fel, de a háborúra a kormánykörök nem voltak annyira elszánva. Vitatta Jemnitz referátumának azt a felfogását, hogy nem három, hanem négy áramlat volt, s az „ultrákat" külön megkülönböztette. Klein szerint az ultráknak nem volt akkora súlyuk, s esetleg egy ilyen tagolás a pártvezetőség felelősségének csökkentésére is vezethet. Végül a tömegek hangulatáról megállapította, hogy ezek egy része is megzavarodott; de volt alulról jövő háborúellenes nyomás is — amit a Liebkenchtnek nyújtott támogatás is bizonyít. Norbert Leser (Wien) vitába szállt Neck referátumának néhány pontjával, elsősorban azzal, mintha az osztrák pártvezetőséget háborúellenes baloldali tömegnyomás érte volna. Ezzel szemben aláhúzta, hogy Friedrich Adler még jóval később is elszigeteltnek érezte magát — s ez magyarázta az 1916-os merényletet is. Jaroslav Houser (Praha) a cseh probléma felvázolására vállalkozott. Megállapította, hogy cseh területeken nagyobb háborús lelkesedóst nem lehetett megfigyelni, s a csehek tömegei inkább az orosz csapatokkal rokonszenveztek; az autonóm szociáldemokrata vezetők azonban nem kívántak Bécstől elszakadni (föderatív rendezésre törekedtek),