Századok – 1970

FOLYÓIRATSZEMLE - Külföldi történeti folyóiratok tanulmányai Leninről 1264/V-VI

FOLYÓIRATSZEMLE 1273 forma. Az internacionalizmus mindig egybeesik az igazi nemzeti érdekkel. Lenin gyakran emlegette a nagy állam előnyeit, az egyesülést, de mindig óvott az erőszaktól ebben a kérdésben. A proletariátus mozgalmát a nemzeti felszabadító mozgalmakkal kívánta egyesíteni. Ez az alapvető elképzelés ma is időszerű. — F. G. ZUJEV, A. H. KLEVANSZKIJ, V. D. KONO-BEJEV: A leninizmus és a külföldi szláv népek történelmi fejlődésének útjai (13—28. 1.) az első világháború előtti korszaktól napjainkig tekinti át a fejlődést. 1914 előtt Lenin utalt arra, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia szláv népei mennyire előnyösebb helyzetben vannak, mint az oroszországiak. Amikor 1918 őszén a Monarchiában kitört a forradalom, a november 3-i üzenetben Lenin a népek egyesülését javasolta. A nacionalizmus azonban megakadályozta ezt. Az ekkor megalakuló kommunista pártok mindenütt a forradalmi fellendülés körülményei közt harcoltak, a proletárdiktatúra szükségességét hirdették. De Lenin már 1922-ben, a Komintern IV. kongresszusán felvetette az egységfront feladatát. Ez szélesebben csak a fasizmus elleni harc idején bontakozott ki. A második világháború végén kibontakozó forradalmak során a polgári demokratikus forradalom nem jelentett pusztán mellékterméket, mint az Októberi Forradalomban, de ezeket a forradalmakat nem is lehet pusztán polgári demokratikus forradalmakra leszűkíteni. A burzsoázia kiszorítása a hatalomból Bulgáriában és Jugoszláviában 1945-ben történt meg, Lengyelországban 1947-ben, Csehszlovákiában 1948-ban. A forradalmak első lépései a radikális földreformok voltak és a nagyipar államosítása. A forradalom harc során nőtt át szocialista forradalomba. Ezt megkönnyítette, hogy a földreformok révén a munkás-paraszt szövetség mindenütt erős volt. A gazdasági nehézségek leküzdésében pedig a szovjet gazdaság tapasztalata és a Szovjetunió segítsége nyújtott támogatást. Ma a szocialista táboron belül két tendencia érvényesül, a nemzeti szuverenitás erősödése és ugyanakkor az egyesülés, ami a nemzeti és nemzetközi érdekek egyesítése révén valósul meg. — D. F. MARKOV: V. I. Lenin és a művészi szintézis problémái a XX. századi forradalmi irodalmakban (29— 44. 1.) Lenin útmutatásából indul ki, aki elvetette a proletkult negatív állásfoglalását a kulturális örökséggel szemben és hangsúlyozta a művészi jelenségek bonyolult mivoltát. Markov felveti a forradalmi szocialista irodalom mellett egyéb tendenciák, a kritikai realizmus, a modernizmus, a baloldali avantgardizmus szerepét, s elsősorban a szláv irodalmak példáján igazolja, hogy a modernizmus képviselői is csatlakozhatnak a szocialista irodalomhoz, ami ennek erejét igazolja, sígy jön létre akülönböző irányzatok egysége. — L. B. VALEV: A leninizmus és a szocializmus építése a Bolgár Népköztársaságban (45—57. 1.) áttekintést ad Bulgária 1944 utáni fejlődéséről, hangsúlyozza a kulturális élet nagy eredményeit és a gazdasági integráció tendenciájának fokozódó érvényesülését. — I. Sz. .JAZSBOROVSZKAJA: AZ orosz—lengyel forradalmi szövetség problémája V. I. Leninnél és a lengyel szociáldemokratáknál (58— 67. 1.) 1917 előtt vizsgálja az orosz és a lengyel munkásmozgalom viszonyát. Az 1905-ös forradalomban a lengyel munkásmozgalom gyenge volt a lengyel szocialista párt (PPS) tevékenysége következtében. Lenin internacionalista alapon sürgette az egységet, ezért tartotta fontosnak demokratikus program kialakítását a nemzeti kérdésben. A nemzeti önrendelkezés elvének felvetése széles társadalmi bázist tudott biztosítani. A Lengyel Királyság ós Litvánia Szociáldemokráciája (SDKPiL) a lengyel nacionalizmus elleni éles harca miatt kissé eltérő módon vetette fel a kérdéseket, Rosa Luxemburg különben is csak felületesen vizsgálta a felépítményi jelenségeket, nem tulajdonított nekik kellő súlyt. Lenin a párt legnagyobb hibáját abban látta, hogy nem volt konkrét programja a szocialista forradalomra. Lenin nemcsak az orosz és a lengyel proletariátus szövetkezését kívánta, hanem szólesebben valamennyi dolgozóét. Ez csak az Októberi Forradalom után jött létre. — G. M. SZLAVIN, M. M. SZUMAROKOVA : V. I. Lenin és a szerb szociáldemokrácia a Balkán-háborúk és az első világháború szakaszában (68— 81. 1.) utal arra, hogy Leninnek nem volt közvetlen kapcsolata a szerb párttal, de Filip Filipovic jól ismerte Lenin álláspontját, Trisa Kaclerovic, a párt másik vezetője személyesen is beszélt Leninnel. Filipovic a Balkán-háborúk idején írt is a Pravdába. A balkáni szocialistákhoz hasonlóan Lenin is a balkáni föderatív köztársaság híve volt, valószínűleg az ő hatása érvényesült Filipovic tevékenységében. A szerb párt ismételt háborúellenes állásfoglalását 1914-től kezdve Lenin igen sokra becsülte. A kienthali konferencián Kaclerovié is részt vett és a baloldalhoz csatlakozott. — DRAGOLJTJB ILIÓ: V. I. Lenin Szerbia helyzetéről az első világháborúban (82—84. 1.) emlékeztet Leninnek arra a megállapítására, hogy a világháborúban egyedül a szerbek harcolnak létükért. Lenin az osztrák-magyar támadás mellett az olasz imperializmus szerbellenes igényeit is elítélte, és így többször is utalt Szerbia sajátos helyzetére. — NENCSO DIMOV: AZ