Századok – 1970

TÖRTÉNETI IRODALOM - Lukács György: Lenin (Ism. Szabó Miklós) 1254/V-VI

TÖRTÉNETI IRODALOM 1257 nak, mind a sztálini szektásságnak és dogmatizmnsnak, melyre a kötet későbbi időkből származó írásai többszörösen kitérnek. A bürokratikus magatartás a külsődleges jelenségekhez tapad, ezekhez passzívan, mintegy szolgai módon igazodik, alkalmazkodik. Ezt az elkalmazkodást nevezi Lukács a Lenin-könyvben — pejoratív összefüggésben használva a szót — reálpolitikának. Ennek megnyilvánulása a szűk „ökonomista" prakticizmus, a másik végleten pedig a szektás voluntarizmus vagy a kapitalizmus automatikus összeomlásának messzianisztikus csodavárása. A bürokratikus szemléletben elszakadnak a gyakorlati tevékenység ós az elméleti általánosítás közötti közvetítő láncszemek. Nem képes a „konkrét helyzetek konkrét elemzését" elvégző teóriát kialakítani, mely vezérfonal lehetne egy átfogó mozgalmi stratégia számára. Döntései taktikai szintről indulnak ki, az elmélet pedig dogmává merevedik, s nem vezérfonal ezen döntések elvi irányításához, hanem utólagos apológia igazolásukra. Az eredetileg a II. Internacionálé reformizmusára alkalmazott bírálat elveit először a kötetben közölt, 1940-es „Néptribun vagy bürokrata" c. írásban fejtette ki — természetesen indirekt formában — Lukács. A bevezetőben Lukács utal ezen tanulmány ilyen jelentőségére s arra, hogy egy nyugaton élő követője, Leo Kofler már 1952-ben felismerte ezt a burkolt összefüggést. A magyar olvasónak a kötetben közölt részlet alapján erre nem lesz módja, mivel a nagyobb esszé itt közölt elvi bevezetése nem tartalmaz többet, mint a Mi a teendő főbb gondolatainak rekapitulációját; a szektáriánus bürokratizmust indirekte bíráló irodalmi fejtegetés a kötetből kimaradt. Az 1940-es tanulmány adta az átvezetést a sztálini bürokratizmusnak ahhoz az átfogó bírálatához, melyet — még az itt vázolt módszer ezirányú következetes végiggondolásával — Der kritische Realismus in der sozialistischen Gesellschaft c. tanulmányában fejtett ki (megjelent a „Wider den missverstandenen Realismus" c. kötetben. Hamburg, 1958). Lukács fentebb ismertetett gondolatmenetei a társadalomtudományok módszertanának alapkérdéseit is érintik. Kiemelhetjük, hogy a húszas évek Lukács munkásságának az az időszaka volt, amikor nem esztétikai ós irodalmi kérdésekkel foglalkozott, hanem szinte kizárólag a marxista elmélet, a marxi társadalomfelfogás általános problémáival. A kiindulást a Lenin-könyvben mindenütt a mozgalom harci feladatainak megoldása adja, azonban az a mód, ahogyan ezek a harcoló mozgalom számára felvetődnek, jellegben nem tér el gyökeresen attól a módtól — s ez az akkori Lukács egyik fő mondandója —, ahogyan utólag felmerülnek a korszakot ábrázoló marxista tudomány számára. Ily módon új aspektusa nyílik a tudomány elkötelezettsége és pártossága, ezen elkötelezettség heurisztikus vonatkozása: ismeretfeltárást előmozdító vagy korlátozó hatása elvi értelmezésének. Nem kevésbé új megvilágításban veti fel a lukácsi elmélet a gyakorlat elvi középpontba állításával a történeti folyamatok determináltságának, a történelemben ható ember filozófiai értelemben vett szabadságának problémáját. A történetfilozófia ezen alapkérdéseire kitérni természetesen nem lehet feladatunk. Csupán arra vetnénk még egy gyors pillantást, hogyan vetődik fel a Lenin-könyvben — a mozgalmi stratégia aspektusából — egy olyan probléma-csoport, amelynek megoldása egyben történetírói feladat is. A szövetségi politika kérdése felvetődésére gondolunk Lukács könyvében. Az ultrabaloldaliakat bírálva, ezt írja a kérdéssel kapcsolatban: ,, . . . nem vették észre, sőt megvetették és elutasították a felbomlásnak ós a felzúdulásnak azokat a mozgalmait, amelyek szükségszerűen jönnek létre az imperializmus korszakában (agrárkérdés, gyarmati kérdés, nemzeti kérdés), s melyek a proletárforradalommal való összefüggésükben objektív forradalmi jelentőséggel bírnak" (59 — 60. 1.). A számbavett potenciális szövetségesek mindegyike „problematikus" szövetséges. Mind olyan társadalmi jelenség, melyet a mozgalom teóriája nehezen tudott, s tegyük hozzá tud ma is, értelmezni. Akár a paraszti kisárutermelést, akár a sajátos kisebb etnikai közösségeket tekintjük, — a társadalmi szerveződés olyan formáival kerülünk szembe, melyek korábban fejlődtek ki a kapitalizmusnál s annak gazdasági, technikai fejlődésdinamikájába integrálódni soha nem tudtak, önfenntartási igényük ezt a dinamikát keresztezte. Egy sematikus fejlődési aspektusból tehát eleve retrográd jellegűek. Lukács ennek a kérdésnek szempontjából nézi a szövetségi problémát. A mozgalom szövetségi koncepciói, különösen 1935 után, a szövetségeseket általában úgy tekintik, hogy azok egy irányban haladnak a munkásmozgalommal, csupán nem mennek el az úton addig, ameddig ez utóbbi. Ez nagy általánosságban talán elmondható jellemzésként a kispolgári-demokratikus értelmiségre mint szövetségesre. Itt azonban olyan lehetséges szövetségesekről van szó, akik a közös ellenséget más irányból, „hátulról" támadják, s ezért mozgalmi ortodoxiák eleve kizárják őket a lehetséges szövetségesek sorából. Lukács a jól szervezett, szilárd munkáspártban látja a garanciát arra, hogy a szövetséges „heterogén elemi erők" el ne téríthessék a helyes irányból a forradalom menetét. Véleménye természetesen nem tekinthető valamiféle végső szónak, de hozzájárulhat a probléma újraátgondolásához.