Századok – 1970

LENIN ÉS A TÖRTÉNETTUDOMÁNY - Az MTA Történettudományi Intézetének ünnepi ülése Lenin születésének 100. évfordulóján - Orbán Sándor: Lenin és az agrárkérdés 1141/V-VI

1148 OIIBÂN SÁNDOR de egyszersmind a szocialista építés „egyetlen lehetséges formájának" tartott minden olyan országban, „ahol a kisparaszt többségben, vagy nagyon jelentős kisebbségben van". Ebben a vonatkozásban különösen jelentős Lenin hosszú átalakulási korszakkal számoló, s éppen ezért a fokozatosságra, valamint a magasabb fokú szövetkezés valamennyi feltételére (anyagi-technikai, kulturális, politikai stb.) s nem utolsósorban a parasztság kényszermentes önkéntességére építő szövetkezeti terve. Miután a jelen vizsgálódás mintegy hármas tagozódásban igen vázlatosan és jobbára csak a parasztpolitika fejlődése szempontjából tekintette át Lenin agrárelméleti munkásságának indulását, születő eredményeit és forradalmi alkalmazását, hű maradván módszeréhez, a harmadik periódusban érvényre jutó koncepció és induló gyakorlat kifejlését és visszahatását már nem veheti szemügyre. Az már nem Lenin műve. De ha, mint a koncepció próbája, nem is az övé, mégis úgy tűnik, felfedhető egy igen határozott logikai kapcsolat vagy folytonosság a között, ami Lenin utolsó esztendeiben megfogalmazódott a parasztkérdésben és a között, amit utána évtizedeken keresztül vallottak és cselekedtek. E kapcsolatot, illetve folytonosságot első fokon az elmaradottság egyazon felismerése, másod fokon a parasztság, a mezőgazdaság jelentőségének elperelhetetlensége jelzi. S csupán a harmad fokon számításba jöhető ezzel kapcsolatos pozitív vagy negatív viszony (persze ez sem ily mechanikusan) tér el ellentétes irányban egymástól. E folytonosság, egyszersmind ellentét említése, a jelen összefüggésben sem magáért való. Úgy tűnik, gondolati lecsapódása mind a marxista irodalomban, mind az agrárproblémát, vagy általábane régió fejlődését ily szemléleti alapokon érzékelő és értő közvéleményben felfedezhető. Durván fogalmazva: mindez egyfelől, bizonyos szempontból reális, lenini kérdésfelvetésben, másfelől a megválaszolás ilyen vagy olyan egyoldalúságában, de mindenképpen elégtelenségében jelentkezik. Bár mindez külön tanulmány tárgyát képezné, mégsem kétséges, e folyamat előrehaladásnak tekinthető a korábbiakhoz képest, akár mint bizonyos beidegzettségektől való szabadulás, akár mint a keresés jele. Visszatérve az agrárprobléma lenini felfogásához való viszonyhoz, ma már világos, hogy az a körülmény, miszerint azt először és tartósan egy meghatározott korszak torzult agrárpolitikája igazolásaként tolmácsolták és értelmezték, nem is szólva a közvetlen károkról, sokat ártott Lenin hagyatékának. E gyakorlatot követő, igazoló vállalkozások a történeti irodalomban és publicisztikában — kevés kivételtől eltekintve — nemigen mutatkoznak időtállónak. Ám alig javít a helyzeten, ha e prakticista tolmácsolást kiiktatva, úgy nyúlunk Lenin agrárproblematikai hagyatékához, mint alkalmas tételek tárházához. Nem kétséges, a csábítás rendkívül nagy, hiszen egyrészt tudományos érdeklődése, kutatása, a regionális kiterjedtség mellett, felölelte a feudalizmus végétől a szocialista átalakulás kezdetéig tartó időszakot, másrészt mivel frappáns megállapításai, alapvetései, a fejlődés íveit követve állandóan gazdagodtak, látszólag rendkívül sok változatot mutatnak. Nem kerülne különös fáradságba, hogy — akár futólag — ellássuk új- vagy legújabb kori agrártörténeti problematikánkat ilyen megállapításokkal (pl. a parasztság felbomlása vagy egyes szituációkban annak egysége túlértékelésével kapcsolatban, vagy akár az oroszországi „népbarátok" és a mensevikek, esetleg a Sztolipini-földreform lenini jellemzésének átvételével). Mindez még akkor sem mutatkoznék alkalmas megoldásnak, ha a történeti idő és tér mégoly pontos-