Századok – 1970

LENIN ÉS A TÖRTÉNETTUDOMÁNY - Az MTA Történettudományi Intézetének ünnepi ülése Lenin születésének 100. évfordulóján - Mucsi Ferenc: Lenin és a nemzeti kérdés 1132/V-VI

1140 MTJCSI FERENC sainak egysége és testvéri szövetsége nem tűri meg a más népeken elkövetett közvetlen vagy közvetett erőszakot. Lenin ehhez hozzáfűzte, hogy amennyiben a proletariátus Oroszországban meghódítaná a hatalmat, a különválás jogát azonnal elismerné mind Finnország, mind Ukrajna, Örményország és minden más, a cárizmus illetve az orosz burzsoázia által elnyomott nemzet számára. Különösen a finn autonómia-mozgalom idején, 1917 májusában-júniusában alkalmazta Lenin a gyakorlatban is az áprilisi téziseiben s a párt VII. konferenciáján is meghirdetett elveket. Az Ideiglenes Kormány megegyezést hirdet Finnországgal — írta Lenin. — De megegyezni csak egyenjogúak tudnak. Előbb el kell ismerni Finnország jogát a különválásra, s csak azután lehet keresni a megegyezés útját. A különválásnak ez a következetes képviselete egyáltalán nem mondott ellent a nagy egység fenntartására vonatkozó célkitűzéseknek. Minél szabadabb az elválás — hirdette Lenin —, annál kevésbé következik be, s ha bekövetkezik is, a különválás rövidebb időre szól, könnyebb lesz az önkéntes egyesülés egy nagy gazdasági egységgé. 5. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelme után Lenin s a bolsevikok előtt az a feladat állt, hogy a szocialista társadalom talaján rendezzék a népek egymás közti kapcsolatát. A nemzeti kérdés lenini koncepciójának fejlődésében ezt az időszakot tekinthetjük az utolsó szakasznak, amely során kialakultak a nemzeti kérdés egy államon—államszövetségen belüli megoldásának máig is érvényes formái és módszerei. Lenin a háború előtt többször is kifejtette, hogy a nemzeti kérdés rendezésének legalkalmasabb államszervezeti formája a demokratikus centralizmus megvalósulása lenne. A demokratikus centralizmus széleskörű helyi autonómiával és önkormányzattal párosult volna. Ezek keretében— központi alaptörvények garanciája mellett — a nemzeti önrendelkezés demokratikus módon megvalósíthatónak látszott. A forradalom időszakában azonban ez az álláspont megváltozott s Lenin maga is az orosz, ukrán stb. szovjet köztársaságok szövetségének formáját fogadta el a nemzeti kérdés rendezésére, de az önálló államisággal nem rendelkező kisebb népek, nemzetiségek számára továbbra is fenntartotta a lehető legteljesebb önkormányzatot és a legszélesebbkörű autonómiát. Lenin az államszövetséget — olyan feltételek mellett, amelyek indokolttá teszik a komoly nemzeti különbségeken alapuló politikai elkülönülést — elfogadhatónak, sőt a demokratikus centralizmussal megférőnek tekintette. A föderáció valóban demokratikus rendben — írta 1918 tavaszán — , számos esetben csak átmeneti lépés a valóban demokratikus centralizmus felé. A polgárháború befejeztével azonban — a honvédelem és külügyek közössége mellett s a gazdasági egység fenntartásával — éppen ez az átmenetinek tekintett forma szilárdult meg. Ebbe nyilván belejátszott az a megfontolás, amit Lenin már Október előtt is többször hangoztatott, a forradalom győzelme után pedig csaknem valamennyi, a nemzeti kérdéssel kapcsolatos megnyilatkozásában visszatérő motívummá vált, az ti., hogy a kapitalizmusban elnyomott népek felszabadulásuk után is sokáig megőrzik a volt elnyomó nemzet iránt érzett ellenszenvüket, hogy a volt elnyomó nemzet proletárjainak csak nagyfokú óvatossággal és türelemmel lehet bizalmat nyerniük, nem szabad megsérteniük a volt elnyomott népek nemzeti érzéseit stb. Belejátszottak — feltehetően — azok a törekvések is, amelyeket Sztálin