Századok – 1970

LENIN ÉS A TÖRTÉNETTUDOMÁNY - Az MTA Történettudományi Intézetének ünnepi ülése Lenin születésének 100. évfordulóján - Jemnitz János: Lenin és a történettudomány (Kérdésfelvetések és vitabevezető) 1111/V-VI

1124 JEM NITZ JÁNOS az észrevétel, hogy a német baloldaliak hibáztak, mert már 1914 előtt a bolsevikok, vagy a bolgár tesznyákok példájára nem váltak ki a szociáldemokrata pártból, nem teremtették meg saját pártjukat. Ennek a követelésnek azonban Lenin írásaiban — aki a reális helyzet mérlegeléséből, lehetőségeiből indult ki, nem pedig elméleti deduktív spekulációkból — nyoma sincs. Lenin a baloldaliaktól azt kívánta meg — amit meg is tettek —, hogy küzdjenek az opportunizmus ellen, s feltételezte, hogy a forradalmi és az opportunista szárny között bekövetkezik majd a szakítás. Mindez azonban egészen más, mint az adott pillanatban elvárni, hogy a baloldaliak már akkor alkossák meg független pártjukat, ami voluntarista és szektás elzárkózásra vezető hiba lett volna. Lenin csak később, megváltozott viszonyok között, az első világháború folyamán látta úgy, hogy erre a feltételek Németországban is megértek. Ez az eltérés a lenini észrevételektől annál is inkább feltűnőbb, mert nemcsak az 1914 előtti Lenin ,,Zeitgeschichte"-meglátásaitól, írásaitól való elmozdulást mutatta. Lenin 1920-ban a ,,Baloldaliság"-ban még egyszer viszszatért ezekre a kérdésekre, és itt a már 1917-ben lezárt, befejezett korszaknak tekintett múltról írta a német párt egészéről: ,,a szocialforradalmárok a »baloldaliságot« abban látták, hogy vihogtak a német szociáldemokrácia nem nagy opportunista vétkein". Ami pedig a német szociádemokrata párt baloldali szárnyát illette, éppen azokat, akikről pár évvel Lenin halála után Sztálin oly rossz bizonyítványt állított ki, Lenin 1920-ban még így írt: „Most, 1920-ban a háborús korszak és a háború utáni első évek minden gyalázatos összeomlása és válsága után világosan látható, hogy az összes nyugati pártok közül éppen a német forradalmi szociáldemokrácia volt az, amely a legjobb vezéreket adta, s amely a többinél hamarabb állt talpra, gyógyult meg és erősödött meg. Ez látható mind a spartakisták pártján, mind — és ezt szintén nem mindig hangsúlyozta történetírásunk — a »Németországi Független Szociáldemokrata Párt« baloldali proletár szárnyán . . ." A II. Internacionálé korszaka orosz munkásmozgalmának történeténél teljesen kézenfekvő, hogy mindenekelőtt Lenin írásaihoz kell nyúlni, méghozzá kettős minőségben: maguk is feldolgozások, de egyúttal a mozgalom dokumentumai is. Ezekre már nem kívánok itt újra visszatérni. A Zeitgeschichteírásoktól azonban az orosz mozgalom esetében is szükségesnek látszik megkülönböztetni a későbbi visszapillantásokat, amelyek közül kiemelkedik a „Baloldaliság" első négy fejezete. Ezekben tematikai és módszertani megoldásokkal egyaránt találkozunk. Ismeretes, hogy Lenin itt újra megadta a forradalmi mozgalom, valamint a szovjetek fejlődésének periodizációját, hoszszabb távlatban foglalkozott a bolsevikok és a parlament, a szakszervezetek kapcsolatával, s ugyancsak történeti folyamatában vizsgálta a bolsevikok álláspontját a kompromisszumok kötésével kapcsolatban, visszautasítva a balos és leegyszerűsítő megközelítéseket, amelyek a kompromisszumokat a limine, a a feltételektől függetlenül elvetik. Az ismertebb összefüggések felidézése mellett szeretnék néhány olyan pontot is megjelölni ezen írás alapján, amely tudomásom szerint a mai napig a marxista történetírás tartozása maradt. Ilyen az anarchista mozgalom, illetőleg a szociálforradalmár (eszer) párt történetének feldolgozása (a személyenkénti portrékról most nem is szólnék). E vonatkozásban megint Lenint idézem a „Baloldaliság" alapján. Lenin utal Oroszország kispolgári jellegére, s ezzel szemben hangsúlyozza, hogy az objektív feltételek ellenére „az anarchizmusnak a két forradalom (1905 és 1917) idején és ezeknek a forradalmaknak