Századok – 1970

KÖZLEMÉNYEK - Nemzetközi tudományos ülésszak hazánk felszabadulásának 25. évfordulóján (Birta István-Nagy Ferenc) 990/IV

TUDOMÁNYOS ÜLÉSSZAK A FELSZABADULÁS 25. ÉVFORDULÓJÁN 1013 struktúrához kapcsolt kizsákmányolási formákat. A földreform nyomán, a faluval egyidejűleg, átrétegződott jóformán az egész magyar társadalom. A gazdasági étet szinte minden területére kiterjedő pusztulás, a háború utáni gazdasági feltételeink között meginduló újjáépítés megszabta a gazdaságpolitikai cselekvés lehetőségeit, kényszerűen megkövetelte a háborús gazdálkodás továbbvitelét, az állami beavatkozás fenntartását. Bár a kommunista párt kezdetben a tőkés kezdeményezés ösztönzése érdekében a szabadgazdálkodás gondolatával is foglalkozott, azonban 1945 nyarától már a kommunista szakemberek is az állami intervenció elengedhetetlen szükségesságét hangsúlyozzák. Az állami beavatkozás folytonossága ugyan nem szakadt meg egy pillanatra sem, de csak 1945 őszétől, az osztálytartalmú felismeréseket követő, tudatos gazdaságpolitikai törekvésekkel vált gyors ütemben szélesedő gyakorlattá. 1946 elején a kommunista párt kidolgozta a kötött gazdálkodásra történő irányvétel programját, így elméletileg is megfogalmazást nyert a háború utáni kényszergazdálkodásról a mind átfogóbb tőkekorlátozó rendszerre való áttérés szükségessége. A kommunista álláspont a termelés alapvető feltételeinek, a termelés, elosztás legfontosabb szabályozóinak állami monopolizációját hirdette meg az új népi demokratikus hatalmi viszonyok közepette, amikor az állam már nem a tőkések ós nagybirtokosok, hanem elsősorban a munkások és parasztok állama volt. Ez a tőkekorlátozó politika különösen átfogó és hatékony rendszerré vált a stabilizációs periódusban, amikor a népi demokrácia gazdaságpolitikája az állami beavatkozás tőkekorlátozó hatását különösen a stabilizáció védelmével kapcsolatos szigorú pénz-, hitel-, ár- és adópolitika révén — sikerrel érvényesítette. E politika következmínyeként 1946 - 1947-ben az ipar zömét, úgyszintén a bankpolitikát sikerült az államkapitalizmus útjára terelni. A tőkekorlátozás államkapitalista módszerét természetesen kiegészítették bizonyos részleges államosítások, és 1947 végén 1948 elején a tőkekorlátozás gazdaságpolitikája átcsapott a radikális államosítások politikájába. A mezőgazdaságba irányuló állami beavatkozás is egyideig a régi, háborús gazdálkodás továbbvitele volt, a termelésben rendkívül szűkös mennyiségben rendelkezésre álló eszközök (munkaerő, állati és gépi vonóerő, különféle mezőgazdasági felszerelések, készletek) célszerű haszosításának biztosítását szolgálta. A beavatkozási politika a felszabadulás után is kiterjedt mind a termelési struktúra befolyásolására, mind a terményforgalom szabályozására. A forgalmi politika leghatékonyabb eszköze, a beszolgáltatási rendszer a paraszti felhalmozás lehetőségeinek csökkentésével korlátozta a tőke szabad futását, de ezzel egyi lejül eg a dolgozó paraszti üzemek megszilárdulását, részben pedig az új birtok gazdasági megerősödését is akadályozta, lassította. A mezőgazdaság fejlődése szempontjából az eddig említettekhez képest is jelentősebbek voltak az állami intervenciónak azok a közvetett formái, amelyek a stabilizációs gazdaságpolitika új hitel-, ár- ós adópolitikai intéz ke léseihez kapcsolódtak. A mezőgazdaság felszabadulás utáni hitelviszonyai, a stabilizációs ár- és adóren Iszer, az agrárolló szélesre tárulása leginkább az árutermelő gazdaságok, vagyis leginkább a legfőbb árutermelők, a megmaradt úribirtokok és gazdagparaszti üzemek ellen irányult, de nem kétséges, hogy a kis- és újbirtokos parasztságot is sújtotta. Gátolta a háborús veszteségek mielőbbi pótlását, a kisbirtokosok gyarapodását, az újbirtokosok megerősödését. „Alig vitathatjuk — teszi hozzá a szerző —, az képezte az említett gazdaságpolitikai intézkedések egyik legnagyobb negatívumát." Bár az államnak az agrárfrontra irányuló intervenciója a tőkeellenes ostrom szerves része volt, mígis a mezőgazdaság a tőkekorlátozás szempontjából a nagybirtokrendszer felszámolása után — az iparhoz képest — mellékes hadszíntérré vált. A mezőgazdaságban ugyanis a harc nem a nagytőke hatalminak megtöréséért folyt, hanem a földreform teremtette viszonyok ilőleges konzerválásáért, a tőkés tendenciák éij kiterjedésének meggátláeáért, a földreform után kialakított tulajdon-, birtok- ós osztályviszonyok további fenntartásáért. A mezőgazdaságban nem volt тэц az államkapitalizmus rendszerének magfelelő irányítási és ellenőrzési forrni, a szövetkezet, amely a régi viszonyok egyórtelmi taga lásával egyidejűleg közremakölik a fejlesztésben, a szocializmusra érett formák kialakításában, ahogy erre az ipar- és a bankélet területén az államkapitalista gazdaságpolitika keretei között sor került. 1915 után a tudatos történelemformílás Magyarországon nem volt képes a népi dsmakratikus hatalmi viszonyoknak magfelelő szövetkezeti fejlő lés felkarolására, képtelen volt a szövetkezeteket úgy felhasználni, mint közvetítő láncszemet a kisárutermalés, a népi demakráeia, majl a szocializmus között. A szövetkezeti kérdés elhanyagolása a legközvetlenebb összefüggésben állt a felszabadulás utáni években alkalmizott felhalmozás- ós finanszírozáspolitikai koncepcióval, vagy elvi síkra emelt gyakorlattal. A stabilizációs gazdaságpolitika felhalmazási bázisa az életszínvonal átmeneti megszorítása mellett é3 azzal együtt az agrárszektor lett. A hitelpolitika centrumát az ipar képezte és a hitelpolitikából a mezőgazdaság, sőt a