Századok – 1969
Tanulmányok - R. Várkonyi Ágnes: Historiográfiai törekvések Magyarországon a XIX. században 939/V–VI
968 R. TÁRKONYI ÁGNES mint a feudalizmuskori uralkodó osztályok történetírásának bonyolult kérdéseivel. Utat nyit a hazai történetírás legősibb, legrégibb rétegeihez: a néphagyományt, a népmondát, a történeti népi énekeket a történetírás egészen korai primitív lecsapódásaiként veszi számba, de a kor legjobb tudományos színvonalán közelíti meg, mikor áttételekkel számol. Szalay historikusi ítéletének biztonságára vall. hogy a hun hagyomány kérdésében tartózkodó, s már ekkor Hunfalvy Pál koncepcióját fogadja el. Annál indokoltabb a kérdés: mikor több évszázad történeti gondolkozásán és történetírói alkotásán végigtekint, milyen szempontok vezetik? Társadalmi kötöttségek, szellemi áramlatok, az anyanyelvű történetírás és a szomszédos országok történetírása a fő tényezők, melyekre a politikai történet változásai között változó történetíráson végighaladva figyel. Verancsicsról, a XVI. századi történetíróról megállapítja: „Vele kezdődik alakban és tárgyalásban klasszikus mintákat utánzó, tárgyban és tartalomban conservativ fejlődésre törekvő történetírás, éles ellentétben Heltai és Székely népies műveivel, melyekből sokszor önkénytelenül radikális és demokratikus szellem szól."45 Forgách Ferencnek érdeméül tudja be, hogy „jól ismerte a magas állásúak irigy ármánykodásait, mint a szegénység kunyhóiban honoló nyomort és rágódó gondot", Szalárdi János műve pedig ,,a társadalmi állapotok rajzolásáért tanulságos".4 0 De valamennyi XVI —XVII. századi mű magán viseli azt a szakadást — állapítja meg -, amelyet a politikai pártok, vallásfelekezetek harcai okoztak Székely és Heltai óta a magyar történetírásban. A vallási elfogultságot pedig a tudományos értelemben vett történetírás legnagyobb kerékkötőjének tartja. Végletes ítéletektől tartózkodó mértéktartása akkor hagyja el, mikor a XVIII. sz. eleji jezsuita történetírást jellemzi. Spangár András jezsuita munkáját meghökkentően kritikusan jellemzi. „Spangár atya" műve — állapítja meg — „teljesen beavat minket az efféle népszerű történetírás gyűlölködő és majdnem közönséges irányába" („gehässige, fast gemeine Tendenz"). Kritikája nem öncélú. Egyrészt felismeri, hogy félrevezette a közvéleményt, és ezért volt végtelenül káros.47 Másrészt a századvég anyaggyűjtő egyházi történetíróinak érdemeit is világosan felmutatja. Pray véleménye szerint azért nem ír a vallásújítási mozgalmakról, mert felismerte, a régi elfogult hangon arról írni korszerűtlen, de kora még a szabad tárgyalásra sem érett meg. Katonát megrója, mivel egyházi kérdésekben „aggodalmas félénkség foglya", de pontos anyagfeltáró munkássága jelentőségét érdemlegesen hangsúlyozza. E két nagy történetíró munkája olyan fontos tudományos eredményeket tartalmaz, mely bármely nemzetnek becsületére válik, állapítja meg, bár a nemzeti történetírás egyik legfontosabb kritériumának az anyanyelvet tekinti. A polgári historiográfiában szinte páratlan ez az árnyalt, józan kép.48 Új szakaszt a történetírásban az anyaggyűjtéssel, még ha bármennyire kiterjedt és pontos is, ezt világosan látja — nem lehet nyitni. Hiszen számtalanszor kifejti: a történetíráshoz — a tények pontos ismerete korántsem elegendő. Szemlélet alkotja meg az adatokból a történelem képét. Az új szem-45 Flegler: 1877, 72. 1. Vő. Szalay: Verbőozi és Verancsics. Budapesti Szemle, 1957. 169. 1. Szalay a fiatal Verancsics szemléletére helyezi a hangsúlyt. 46 Flegler: 1877, 79, 97. 1. "Flegler: 1877,' 104—106. 1.; Beiträge . . . 1867—68, 237—239. 1. 48 Flegler: 1877, 155—160. 1.; Flegler: 1852, 69. 1. Vö. pl. „Volt a magyar történetírásnak olyan korszaka . . ." kezdetű jegyzetet Szalay: Magyarország történelme II. köt. 110. 1.; Szalay Pray-t, Katonát, Kovachichot stb. sokat, de kritikusan használja.
