Századok – 1969
Tanulmányok - R. Várkonyi Ágnes: Historiográfiai törekvések Magyarországon a XIX. században 939/V–VI
964 в. vahkonyi Ágnes Horváth Mihály „Huszonöt év Magyarország történelméből 1823-tól lS48-ig,r c. munkájában többször is elidőzik a történettudomány korabeli helyzeténél és művelőinek munkásságánál. Noha sokat idézi Toldy Ferenc irodalomtörténetének megfelelő részeit, és a munka már magán viseli a kiegyezésre hajló kor kívánalmait, mégis világosan előtűnnek Horváthnak Toldyétól eltérő értékelő szempontjai. A Budai testvérpár, Ferenc és Ézsaiás jelentőségét így foglalja össze: „oly könyveket adtak a közönség kezébe, melyek helyes kritikával, az események gondos megválasztásával, elfogulatlan vizsgálattal és szoros tárgyilagossággal írva, a történetek ismeretére s helyes felfogásra, a történelmi érzék fölébresztésére s ápolására kiszámíthatatlan hatást gyakoroltak a közönségben." Horváth felfogásában a közönség egyet jelent a polgári értelemben vett nemzet egészével. Ez áll értékítéleteinek tengelyében is. Mint a küllők a kerékagyba, úgy futnak ide össze követelményei a polgári nemzet szolgálatába állított történettudománnyal szemben. Ezek: anyanyelven, közérthető stílusban megírt, elfogulatlan, de józan kritikájú históriai mű. Az „elfogulatlan" vizsgálat a reformkor gondolatkörében a régi világ tekintélyeivel szemben elfogulatlan, vagyis kritikus látásmódot jelent. Nemesség és klérus, főurak és királyok történelmi szerepének kritikus vizsgálatát értik alatta. A kritikai látásmód „józan" jelzője vonatkozhat a romantika túlzásaira, de már a 60-as évek kiegyezés felé hajló szelleme is inspirálhatja. Horváth az így értelmezett nemzeti történetírást nagyon világosan elhatárolja a romantikától. Megállapítja, hogy az 1825 1843 közötti években a történettudomány jelentékenyebb haladást nem tett, „sőt még hanyatlásba is esett". Ez az alig érthető tünemény — szögezi le — az egyébként tiszteletreméltó és „temérdektudományú" „Horvát István hatásának tulajdonítandó". Horvát ábrándos képzeletszülte eszmefuttatásai — úgy látja — a történettudomány hitelét járatták le. „A ferde irány ábrándjaival megmételyezé s majdnem végkép eloltá a históriai érzéket, nevetségessé tette a tudományt, s annyira elburjánozta történelmi irodalmunkat, hogy azt utóbb csak nagy erőlködéssel sikerült néhányak buzgó igyekezeteinek megtisztítani s feléleszteni a részvétet honi történelmünk iránt, és valódi históriai érzéket ébreszteni a közönségben." Elismerésének zászlaját a 42 kötetnyi oklevelet kiadó Fejér György, vagy a várostörténettel foglalkozó Czech János előtt hajtja meg, nem feledkezve meg Bajzáról sem, bár korántsem méltatja jelentőségének megfelelően. Legnagyobbra Teleki József munkásságát értékeli, mert „az egész XV. századnak nemcsak polgári történetét, hanem az összes nemzeti élet nyilatkozatát az állami és egyházi, az anyagi, erkölcsi s miveltségi viszonyok tekintetében szintoly hü, mint érdekes plasztikai elbeszélésben tárja fel az olvasó előtt."38 Horváth más igénnyel fordul a történetíráshoz, mint a romantikusok. Társadalmi határa széles, a nép életét, az ipar, a kereskedelem történetét, s a kor felfogása szerinti művelődés történetét feltáró eredményei szerint értékeli. Rövid áttekintése nem volt alkalmas arra, hogy kibontsa a múltbeli históriaírás értékét mérő kritikai szempontjait. Véleménye kialakításában az itt nem részletezhető számos körülmény között nagy szerepet játszott a maga történetírói pályakezdésének személyes emlékanyaga is.37 Bár a magyar történetírás történetének igen rövid, de jelentős szakaszán tekint végig, lústoriográfiai 36 Horváth Mihály: Huszonöt év Magyarország történelméből 1823-tól 1848-ig. Pest. 1868. H. köt. 237—241. 1. 37 Horváth történetszemléletéről: Pamlényi E.: Horváth Mihály. Bpest. 1954.
