Századok – 1969

Tanulmányok - R. Várkonyi Ágnes: Historiográfiai törekvések Magyarországon a XIX. században 939/V–VI

960 К. VÄRKONYI ÁGNES letének most nem a helytálló volta érdekel bennünket, hanem az, hogy milyen mértékskálát állít a historikus mellé. A történettudomány helyéről, fejlődését meghatározó tényezőkről világos fogalmai voltak. Nagy jelentőséget tulajdonított a tudományok történetének, vizsgálta korszakonként változó lehetőségeit, kapcsolatait a fennálló hatalommal és a társadalmi fejlődésben vitt szerepét. Eötvös fejlődéselméletében a gondolkozásnak, a tudományoknak igen nagy szerepe van s innen, hogy a történettudós munkáját igen magasra értékeli. „A tudomány becse azon hatásban rejlik, melyet az életre gyakorol" — állapítja meg, mikor elítéli a tudományos munka öncélú élvezetébe merülő tudóst. Társadalmi hatásán egyértelműen azt érti, hogy a fejlődés biztonságos útjait egyengesse, a polgárosulást szolgálja. Elítéli a középkori történetírást, mivel az kizárólag uralkodók, udvarok és polgárok cselszövéseivel foglalkozott. Úgy véli, hogy a francia forradalom történetírói ugyanígy elfogultak, mint a középkori krónikások, csak mások érdekeiben. Ez az így értelmezett objektivitást követelő nézete azonban nem szolgál biztos iránytűül kora történettudományának bonyolult kérdéseiben, sőt a feudális történetszemlélet maradéktalan kritikáját sem teszi lehetővé. Eötvös elítéli a történetírót, aki csak szórakoztat, vagy régi vágyaknak hízeleg. Szalayt azért becsüli különösen, mert nem a nemzeti dicsőség történetírója, hanem mert „önámítás" nélkül ír a hibákról, a sötét fejezetekről. Hires képe „nem a karácsonyfához hasonló a tudomány, melynek száz gyertyával világított ágain gyermekek számára ajándékok függenek" - még talán ma sem vesztette el minden aktualitását, ha meggondoljuk, milyen makacsul visszatérő nézet történettudományunk becsületét azon mérni, hogy mennyiben hízeleg vágyaknak és érzelmeknek. De gyakorlati értékítéleteiben maga Eötvös sem tudta világosan elválasztani a romantikus és realista történetszemléleti elemeket. Igaz, hogy 1863-ban Reguly Antal életművének helyét kijelölni annyit jelentett, mint állást foglalni az akkor már csaknem másfél éve tartó egyre élesebb vitában. A hun-magyar rokonság elvét védők a nemzeti öntudatra, önbizalomra, nemzeti értékekre hivatkozva toldják meg érveiket a finn-ugor rokonság történeti hitelét hangsúlyozókkal szemben. Amilyen biztonsággal jelöli ki Reguly Antal helyét Eötvös a tudományok egyetemes fejlődésében, olyan bizonytalan lesz, mikor a magyarok származásának felderítésében elért és akkor már mások által tudományos jelentőségének teljességében méltányolt eredmények értékelésére kerül sor. Végül kitér a nyílt állásfoglalás elől: ,,Maga a kérdés, melyet magának kitűzött, még megoldhatatlan." Eötvös realista historiográfiai törekvései a polgárosodó nemesség társadalmi szempontjaival ötvöződnek, s nem mentek a romantika átszüremléseitől.28 Hasonló romantikus színeződést látunk más realista tájékozódásoknál is, amelyek nem a nyugatival azonosított fejlődés gondolata alapján, hanem inkább a sajátos, a nyugatitól eltérő fejlődés elve szerint tekintik át, s a nép történetében keresik a nemzeti história fő vonalait. A feudális történetírás kritikáját legmélyebbrehatóan Hunfalvy Pál végezte el, az új historiográfiai kritikai szempontok kidolgozásával azonban adós maradt. Ipolyi Arnold igen korán, 1854-ben már felismeri a történetírásunk múltját feltáró és rendszerező vizsgálatok szükségét és horderejét. Nem egyes historikusoknak akar emlékművet emelni, hanem „történelmünk összes műveit, 28

Vö.: Eötvös: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az álladalomra (Pest. 1870. 2. kiad. )I. köt. 421—434. 1. — Eötvös: Reguly Antal. Elhangzott az MTA 1863. júl. 10-i ülésén. EÖM VIII. Beszédek I. 171. 1.