Századok – 1969

Tanulmányok - R. Várkonyi Ágnes: Historiográfiai törekvések Magyarországon a XIX. században 939/V–VI

'958 В. VÁRKONYI ÁGNES Az 50-es 60-as években lép fel általános és tudatos követelményként, hogy a történettudomány tekintse végig saját megtett útját, s ennek ismeretében jelölje ki feladatait. A tervek, megkezdett anyaggyűjtések, a régi történetírók egyikének, másikának nevéhez kapcsolódó szorgalmas levélváltások a kortársak között, mind arról árulkodnak, hogy a történészek saját tudományuk múltját immáron önállóan, az irodalomtól különválasztva akarják feltárni. Még birtokába se veszi azonban saját históriáját a történettudomány, mikor már nyilvánvaló, hogy az nem a történészek belső ügye többé, hanem a társadalom egészére tartozik: politikai pártok, vallásfelekezetek és a napilapok mind részt követelnek a magyar történetírás megtett útját felmérő munkából. S mi több, élénken érdeklődik felőle a porosz-német történettudomány is. Még nem világosak a részletek, de már megindul a szelektálás. Az igényekkel nincsenek arányban a tényleges eredmények: megrekednek az életrajzi adatok és a művek gondos sorjázásánál, sokszor nem nyújtanak egyebet a gyász konvencionális szókincs-csokránál. Az emlékbeszédek többsége alig ad ennél többet, az újságtárcák pedig inkább elmosódó vázlatok, mint karakterisztikus rajzok, s több a hazafias szólam, mint a tényleges tartalom. Mintha nem lenne egészen világos, mit is akarnak megtudni a történettudomány régi művelőiről. Néhány mű azonban koncepciójával messze a tétova próbálkozások fölé emelkedik. Égyrészük még őrzi a reformkori indításokat, másutt viszont már egy új historiográfiai látásmód körvonalai tűnnek elő. Érdemes és tanulságos alaposabban szemügyre vennünk ezeket. Olyan műveket kell megvizsgálnunk, melyeket csupán a törekvés közös volta kapcsol össze. Szerzőik mind támpontokat keresnek, hogy eligazodjanak a magyar történetírás eddigi útszakára visszatekintve. Különben a műfaj, a művet létrehozó körülmények, és írójuk tehetsége meglehetősen egyéni bélyeggel látta el valahányat. Mindazok, akik azt vallották, hogy a történettudomány Magyarországon 1848/49 után kulcshelyzetbe került, külön gonddal fordultak múltbeli útjai felé. Akik nem mulattatást és vigasztalást vártak a históriától, hanem praktikus ismereteket, azok a régi és az új historikusok mellé egyaránt a tudomány egyetemes mértékegységét igyekeztek felállítani. Igaz, hogy az egyetemes mértékegység fogalmát rendkívül különböző módon fogták fel. Csengery Antal, aki az 50-es években talán a legtudatosabban törekedett ilyen egyetemes mértékegység kialakítására, többnyire a külföldi írók szorgalmas idézésével érte be. Gondolatmenetében, de sokszor szószerint is a Revue des Deux Mondes cikkeit követte. Ha ezért kortársai el is marasztalták, és életművének számos érdekes darabja nem tekinthető eredetinek, a korabeli történettudomány számára igen fontos szolgálatot tett: frissen közvetítette a pozitivizmus értékkategóriáit, a realizmus történetkritikai elveit, s a romantikát elítélő nézeteit. Szemében az a történettudós, aki nem lelkendezik, nem mulattat, hanem tájékoztat, analizál és a dolgok törvényszerű menetét vagy fejlődését feltárja. Innen táplálkozik Csengery nagy bizalmatlansága a népi eredetű forrásanyag történeti hitelével szemben, s tekinti csekély értékűnek a hazai történettudomány addigi teljesítményét. A hazai történettudományos törekvéseket nagy kritikával vizsgálta, ám a nyugati történettudomány példáján kiélesített fegyverei itt csődöt mondtak. Tekintélyérvek és elhamarkodott ítéletek útvesztőjébe fulladt később e jól felkészült és tehetséges író minden nagyszabású terve. Maradandót — témánk medrében — azzal alko-