Századok – 1969

Krónika - Magyar jogtörténetírás a Horthy-korban (g.) 911/IV

384 KRÓNIKA Gerőcz Kálmánnak, Ruber Józsefnek, Ráez Bélának, Szívós Bélának, Rácz Györgynek, Nagy Miklósnak stb. Ennek a dilettáns felfogásnak talán legijesztőbb példája Baranyay Károly büntető jogtörténete, mely három kötetben jut el II. András koráig, tehát tulajdonképpen az első források megjelenéséig. Ezt az elterjedt módszert nem háborgatta a budapesti tudományegyetem három jogtörténet tanára. Timon, bár 1925-ig előadott, új munkát nem produkált, csak két régebbi munkája jelent meg új kiadásban. Király 1928-ban történt nyugdíjba vonulása után közvetlenül megjelentetett még három dolgozatot is, melyektől az önálló ötletfelvetés nem tagadható meg, de részben konzervatív nézeteket érvényesítettek (Árpádkori trónutódlás), részben olyan periférikus oldalról indultak el (egy ál-legenda magyar alkotmány-jogtörténeti vonatkozásai), hogy jogtörténeti érdekesség közlésénél egyébnek nem tekinthető. Legjellegzetesebb alakja a pesti karnak Illés József, aki egy évtizeden át kizárólag politikával és görögkatolikus vallásügyekkel foglalkozott, 1930-ban minimális változtatással jelentette meg 1910-ben kelt tankönyvét, melyet Szekfű Werbőezy-panegirisnek nevezett. A magyar kultúrfölényt, a jogtörténet mint „integritás tan" jelentőségét beszédeiben, cikkeiben hangsúlyozta, tehát a „közfelfogás"-t követte. E cikkek óvakodtak a „közjogias" közfelfogástól bármiben eltérni, de elismeréssel kell megemlíteni, hogy az ő tanári működéséhez fűződik az első jogtörténeti szeminárium megszervezése, s hogy 1930 után megjelent kisebb cikkei (Quadripartitum interpolation nova donatio, címereslevél kihirdetése) önálló kutatásról tanúskodnak. Nem volt jobb a helyzet a vidéki egyetemeken sem. Kérészy Zoltán főleg kánonjoggal foglalkozott. Kisebb cikkei (A Corpus Juris, mint írott jogi kútfő, a szokásjog törvényrontó ereje, a papi rend törvénykezési privilégiuma) javarészt kiadott munkákra támaszkodtak. Szép kis tanulmánya az 1871 előtti községi szervezetről — jó Bach-kori és provizóriumkori anyaggal — már nyugdíjazása után jelent meg. Iványi Béla megmaradt főleg forráskiadónak. E téren jelentékeny érdemei vannak. Várostörténeti munkáiban vannak igen használható jogtörténeti fejezetek. Kitűnő munkáját a városi polgári jogról (a polgárjog megszerzéséről) már nyugdíjbavonulása után tette közzé. Baranyai Béla roppant gondos kutató, de apró részleteket is oly nagy apparátussaldolgoz fel, hogy alig néhány kis cikke jelent meg. Élete nagy munkája, a XVIII. század elejei udvari törekvéseket alátámasztó Einrichtungswerk kritikai kiadása 1944-re készült el, és soha sem jelent meg. Égészen más stílusú ember Ilolub József, aki 1938-ban került a pécsi jogtörténeti katedrára. Sokkal többet kutatott, mint amennyit produkált, de Zala megye középkori közigazgatásáról kiadott nagy munkája a Mohács előtti vármegyei szervezet sokat vitatott kérdéseit igen színvonalasan tisztázta. Magánjogtörténeti cikkeiben pedig (leánynegyed, fiúsítás, az életkor szerepe, végrendelet) a legproblematikusabb részletkérdéseket vetette fel. Nagy munkáját el is ismerték, de csak lassan gyakorolt némi hatást. 1944-ben csonkán megjelent tankönyvében szakított a régi módszerrel, de ez a kísérlete kevéssé sikerült. Az egész Horthy-kor legnagyobb terjedelmű jogtörténeti műve Vinkler János munkája a törvénykezési szervezet és perjog története Mohácstól a kiegyezésig. Ez azonban úgyszólván kizárólag törvényeken alapul, melyeket végtelen kommentárokkal kísér, anélkül, hogy meg is próbálná a jogggyakorlat megismerését. Néhány szép kis tanulmánnyal jelentkezett Varga Endre, Dombóváry Géza, Kelemen László. Utóbbit azonban Holub éles kritikája elkedvetlenítette, és áttért a magánjog művelésére. Jellemző a viszonyokra Gábor Gyula munkássága. Szép fiatalkori kísérlete után Dőry Ferenc kritikája miatt kedvét veszítette, de egy kitűnő kis cikket írt a pesti kir. ítélőtábla 1723. évi megalakulásáról. Ezt 1932-ben testesebb kötet követte a kormányzói méltóságról a magyar alkotmányjogban. Az ehhez készített gondos forráskutatást azonban arra használta, hogy a kormányzói jogkör kiszélesítését támassza alá. Illés tanítványai: Viczián István, Bátyka János, Parniczky Mihály, Gáthy Zsolt, Viszkidenszky Gusztáv, mesterük példáját követve, lehetőleg csak egy-egy forrást aknáztak ki és mutattak be, néha használhatóan, de a tényleges gyakorlattól elvont szemléletmóddal. Ide számítom első saját dolgozataimat is. Az ellenkező oldalról, a történeti tények szempontjából közelítették meg a jogi kérdéseket a történészek, akik egyéb munkáikban szenteltek egy-egy fejezetet az alkotmánynak is. így Szekfű Gyula ós Mályusz Elemér, Domanovszky Sándor önálló munkával is jelentkezett az Árpád-kori trónutódlásról, Waldapfel Eszter és Lederer Emma pedig magánjogtörténeti kérdésekhez is hozzászóltak. Ezeknek a történész munkáknak közös jellemzője a gondos forráskutatás, a mondanivalóknak a kor társadalmába ós politikai