Századok – 1969

Krónika - Szakszervezettörténeti tudományos ülésszak a Tanácsköztársaság 50. évfordulóján (Teleki Éva) 904/IV

KRÓNIKA 909 munkában foglalkozott a Tanácsköztársaság tanulságaival, így a szakszervezetek szerepével is. Ezek közül ki kell emelnünk Kun Béla 1919 — 1920-ban íródott három munkáját („Forradalomról forradalomra", „A pártok szerepe a diktatúra keletkezésében", „Néhány megjegyzés jóhiszeműek számára"), Szántó Bélának A magyarországi proletariátus osztályharca és diktatúrája, valamint Varga Jenőnek a Magyar Tanácsköztársaság gazdasági szervezete c. brosúráját. Kun Béla említett írásai részletesen foglalkoztak a magyarországi munkásmozgalom áramlatainak erőviszonyaival 1918—1919-ben és a két munkáspárt egyesülésének szükségességével. A Tanácsköztársaság megdöntésének okai között kiemelte és megbélyegezte a szociáldemokrata párt és a szakszervezeti vezetők ingadozását, de egyáltalán nem ítélt egyoldalúan. „A kommunisták nagy része — írta Kun Béla a Néhány megjegyzés jóhiszeműek számára c. tanulmányában — a szakszervezetekkel szemben csak a munkástanácsot látta, s a pártról azt tartotta Szabó Ervin téves felfogása nyomán, hogy annak szerepe a burzsoá demokrácia elérésével megszűnt. A szakszervezetekkel ugyanúgy kívántak elbánni, s azoknak nemcsak a diktatúra alatti létjogosultságát tagadták meg, de egyáltalán tagadták történelmi jelentőségüket. A szociáldemokrata vezérek természetesen annál inkább kapaszkodtak erős váraikba: a bürokratizált szakszervezetekbe s a kommunisták egy részének zavaros szindikalista elszólásait kitűnően tudták értékesíteni saját céljaikra a szakszervezetekhez ragaszkodó munkásság körében." Szántó Béla és Varga Jenő említett brosúrái — amellett, hogy megbélyegezték a jobboldali szakszervezeti vezetők szerepét a Tanácsköztársaság megdöntésében — részletesen elemezték a szakszervezetek szerepét az 1919-es munkáshatalom gazdaságának szervezésében és azt általában pozitívan értékelték. Hamarosan fellépett a KMP-n belül egy olyan áramlat is, amely sommásan a Tanácsköztársaság megdöntését előidéző okok között első helyen jelölte meg a szociáldemokrata párt és szakszervezeti vezetők megingását. Rudas László A szakadás okmányai c. füzetében már arról olvashatunk, hogy a szakszervezetek „nem hogy megszervezték volna a termelést, . . . ellenkezően szabotálták a diktatúra intézkedéseit ..." Pogány József в. Proletár 1921. november 24-i számában azt írta: „A magyar burzsoázia . . . sohasem dönthette volna meg a proletárdiktatúrát, a Felvidéken teljesen megvert cseh és a Tiszántúlon félig megvert román fehérgárdák sohasem győzhették volna le a magyarországi Tanácsköztársaság Vörös Hadseregét, ha a szakszervezeti bürokrácia meg nem tántorította volna ... a proletárságot." Ez az állapot később — a húszas évek második felében — a nemzetközi kommunista mozgalomtól erősítést nyerve, mind nagyobb hangsúlyt kapott a kommunista irodalomban. Bizonysága ennek, hogy Pogánnyal teljesen azonos módon ítélte meg a szakszervezeti vezetők 1919-es szerepét Lukács György az Üj Március 1928-as márciusi számában: „A proletárdiktatúrát, melyet sem a belföldi, sem a külföldi burzsoá és kispolgári ellenforradalom nem lett volna képes — az 1919-es hatalmi viszonyok mellett — megdönteni, megbuktatta a szociáldemokrata ós szakszervezeti bürokrácia, a magyar ellenforradalom legaktívabb, legszervezettebb, legbefolyásosabb vezető rétege." Mint a történettudomány már sokoldalúan bebizonyította, a valóság pontosan az ellenkezője; a Tanácsköztársaságot a külföldi intervenció verte le, a belső ellenforradalmi és a jobboldali szociáldemokrata aknamunkát a munkáshatalom ártalmatlanná tudta volna tenni. Ez utóbbi helytelen értékelések lényegében változatlanul vagy felerősített formában éltek tovább a személyi kultusz időszakában, jóllehet az 50-es évek első felében a Tanácsköztársaság bukásának körülményeit ós okait a fentieknél már árnyaltabban értékelték. A Tanácsköztársaság szakszervezeti politikájának tudományos értékelése csupán a már említett politikai feltételek kialakulását követően vált lehetővé. Liptai Ervin tanulmányán kívül, — amely rövidesen megjelenik a Táncsics Könyvkiadónál —, a Magyar forradalmi munkásmozgalom története c. szintézis foglalkozik vázlatosan a szakszervezetek szerepével a Tanácsköztársaság idején, és ennél részletesebben Hajdú Tibornak az évfordulóra megjelent terjedelmes szintézise. Itt nincs mód arra, hogy e jelentős munkának a témához kapcsolódó fejtegetéseit részletesen ismertessük, csak jelezni lehet elemzése alapján, hogy a szakszervezetek vezető csoportja kivonta magát a proletárdiktatúra állami, politikai életéből és a „Szaktanács volt az az intézmény, amelyben a tagadás megvetette a lábát". Rámutat a szerző azonban arra is, hogy a Tanácsköztársaság vezetői igyekeztek bevonni a szakszervezeteket a gazdasági munkába, ami kétségkívül megjavította a gazdasági irányítás színvonalát. Tehát nem volt eleve és feltétlenül eldöntött kérdés, még a szakszervezeti bürokrácia vezető rétegének vonatkozásában sem az osztályárulás útja. Ez az osztály-erőviszonyok mozgásán múlott, a bel- és mindenekélőtt a külpolitikai események fejlődésének függvénye volt.