Századok – 1969

Krónika - Szakszervezettörténeti tudományos ülésszak a Tanácsköztársaság 50. évfordulóján (Teleki Éva) 904/IV

908 KBÓNIKA vezetőben a pedagógusok Tanácsköztársaság előtti szervezkedéséről szólt. A szakszervezet a Tanácsköztársaság alatt legfőbb feladatának az ideológiai képzést, a tudományos szocializmus terjesztését tartotta, s részt vett a kultúrforradalom szervezésében. Mint mondotta, a Tanácsköztársaság alatt, először Magyarországon, a közoktatás a pedagógusok irányítása alá került. A pedagógusok kiemelkedő tevékenységet végeztek a tanácsválasztások lebonyolításánál, s a hatalmi szervekbe megválasztottak között szép számmal voltak képviselve. A Tanácsköztársaság bukása után a pedagógus szakszervezetet feloszlatták, vagyonát elkobozták. 25 év telt el addig, amíg a magyarországi tanítók újra szervezkedhettek. Dr. Arató Ottó, az egészségügy szocialista hagyományait feldolgozó társadalmi munkabizottság vezetője ismertette az orvosok, gyógyszerészek és egészségügyi dolgozók szervezkedését. Beszámolt az orvosok Tanácsköztársaság előtti, az Októberi Forradalom hatására kibontakozó baloldali szervezkedéséről, az 1918 novemberében alakult Szocialista Orvosok Szakszervezetéről. Az orvostanhallgatók szervezete a diákszövetségből átkerült az orvosszakszervezetbe. Az orvos szakszervezet alapszabálytervezete (1919. június 25.) célul tűzte tagjai anyagi és erkölcsi érdekeinek védelmét, a közegészségügy fejlesztését, a díjtalan munkaközvetítést stb. Tervbe vették az „orvosi munka szocializálását". A gyógyszerészek már 1906-tól szervezkedtek, szövetségük 1918-ban csatlakozott a Szakszervezeti Tanácshoz. Tagjai közül többen alapítói voltak a KMP-nek. Felszólalt Kelen József né, s felidézte a pedagógusok történetének egy-egy forradalmi epizódját, majd Kelen Józsefről, a szociális termelés egyik népbiztosáról emlékezett meg, s idézett az ellenforradalmi bíróság előtt mondott el nem avuló beszédéből. Az összegezés és zárszó jogán Vass Henrik, a Párttörténeti Intézet igazgatója értékelte az ülésszak munkáját. Elöljáróban hangsúlyozta, hogy a tudományos kutatás az elmúlt években milyen jelentős eredményeket ért el az 1918—1919-es forradalmi periódus eddig tisztázatlan területeinek feltárásában. Csökkent az úgynevezett fehér foltok száma, s ez vonatkozik a történeti tényanyag mellett a napjainkig ható elméleti problémákra is. Miután Vass Henrik értékelte a jelen időszakra kialakult kedvező politikai ós tudományos feltételeket, a kultúr- és tudománypolitika ösztönző hatását a történelmi valóság teljes feltárására, az 1919-es tapasztalatok közül különösen aktuálisnak mondotta a szakszervezetek Tanácsköztársaságban elfoglalt helyének, szerepének vizsgálatát, tanulságainak hasznosítását. „Ma, amikor a szocialista demokrácia fejlesztése előtérbe állítja a szakszervezetek szerepének növelését" — mondotta Vass Henrik —, „elengedhetetlen a szakszervezetek tényleges szerepének történeti igényű feltárása". Ezután Vass Henrik áttekintést nyújtott a téma historiográfiájáról. Elmondotta, hogy a hazai szociáldemokrata vezetők, valamint a szociáldemokrata emigráció jobbszárnya kizárólag ellenzékinek igyekezett feltüntetni a szakszervezetek Tanácsköztársaság alatti tevékenységét, míg a szociáldemokrata emigráció centrista-baloldali szárnya a tényeknek megfelelően méltatta tevékenységüket. A szociáldemokrata emigráció jobbszárnyának memoárirodalma — gondolunk itt Garami Ernő „Forrongó Magyarország", illetve az 1924-ben hazatért Weltner Jakab „Forradalom, bolsevizmus, emigráció" című műveire — szintén az oppozícióban látja a szakszervezetek 1919-es szerepét. Garami esetében ezt az a körülmény magyarázza, hogy a proletárdiktatúra elvi ellensége és első emigránsa lévén, különös gonddal gyűjtögette össze az itthoni ingadozások minden jelét, hiszen emigrációs elszigeteltségében ezekből merített igazolást a maga számára. Weltner munkája már itthon keletkezett, ós csatlakozott azokhoz a megnyilatkozásokhoz, amelyek az 1919-es jobboldali szociáldemokrata aknamunka jelentőségének túlértékelésével akartak az MSzDP-nek ós önmaguknak „jobb osztályzatokat" szerezni a Horthy-rendszerben. Másként értékelte a szakszervezetek forradalmi szerepót a szociáldemokrata emigráció centrista-baloldali szárnya, azún. Világosság-csoport, amely, mint ismeretes, nem tagadta meg a márciusi forradalmat, viszont támadta a kommunistákat és hangoztatta, hogy a proletárdiktatúra szinte születésétől bukásra volt ítélve. Böhm Vilmos és Rónai Zoltán a Világosság c. lapban a tényeknek megfelelően méltatták a szakszervezetek szerepét a budapesti proletariátus mozgósításában a májusi válság idején. A csoport reprezentatív műve, Böhm Vilmos „Két forradalom tüzében" c. emlékirata ugyancsak a valósághoz híven írta le a szakszervezetek pozitív szerepét a szocializálási törvény végrehajtásában, a termelés, a szocialista gazdaság irányításában. Ezzel szemben a Világosság-csoport publicistái — ha nem is tagadták egészében — de lényegében lekicsinylették a szakszervezeti vezetők 1919-es tevékenységét, azt a kommunista „túlzások" érthető, bár nem mindig helyeselhető reakciójaként fogták fel. A kommunista emigráció különösen kezdetben néhány nagyon alapos, színvonalas