Századok – 1969

Krónika - Szakszervezettörténeti tudományos ülésszak a Tanácsköztársaság 50. évfordulóján (Teleki Éva) 904/IV

KRÓNIKA 905 torpanást okozott a proletárdiktatúra létrejöttével a szakszervezetek feladatainak módosulása, továbbá féltek a kommunisták előretörésétől a különböző választott szervekben, másrészt a védekező bizonyítást egyes kommunisták azon nézete táplálta, mely szerint a tőkés kizsákmányolás megszűntével feleslegesnek ítélték a szakszervezetek fennmaradását. Nemcsak a munkáshatalom alatti létjogosultságukat vonták kétségbe, hanem tagadták történeti szerepüket is. Mint az előadó megállapította, a kommunisták vezetői nem osztották e szélsőséges nézeteket. A vita még április elején, szinte átmenet nélkül siklott át a lényegi kérdésre: a párt ós a szakszervezetek viszonyának tisztázására. Felmerült a párt és szakszervezetek különválasztása is — nem először. Ezt a helyes és szükséges lépést azonban nem tudták végrehajtani; a szakszervezeti vezetők, félve politikai befolyásuk csökkenésétől, ellenezték, s a kommunisták sem akarták a vitát végsőkig élezni. Az előadó ezután a májusi válság időszakát elemezte. Mint, mondotta, a már csillapuló vita az április 16-i fegyveres intervenció hatására újra fellángolt. Véleménye szerint a szakszervezeti vezetők bizalma ekkor a proletárdiktatúra fennmaradhatásában megrendült. A Kormányzótanács május 2-i ülésén a szakszervezetek képviselői mégis az ellenállás mellett foglaltak állást, s ez döntő jelentőségű volt. Magatartásukat Kende János azzal indokolta, mivel a kapituláció az ellenforradalom azonnali győzelmét hozta volna, a harc folytatását választották, hogy kedvezőbb körülmények között köthessenek kompromisszumot. A vita lecsendesülósének fő okát az előadó a Vörös Hadsereg északi hadjáratának sikerében jelölte meg, melynek lelkesítő hatása alól a legjobboldalibb vezetők sem vonhatták ki magukat. A következő előadást Teleki Éva, a Szakszervezetek Elméleti Kutató Intézetének tudományos munkatársa tartotta „A szakszervezet a Tanácsköztársaság gazdasági irányításában" címmel. Bevezetőben ismertette a háború után kialakult kedvezőtlen gazdasági körülményeket, továbbá azt a hátrányt, amit a szocialista gazdaságszervezésnél a kiérlelt tapasztalatok hiánya okozott, majd azt vizsgálta, hogy a Tanácsköztásaság vezetői mit vártak a szakszervezetektől a gazdasági életben. Megállapította, hogy a proletárdiktatúra viszonyai között ezen a területen látták legfontosabbnak tevékeny részvételüket, mivel korábban értékes tapasztalatokra és ismeretekre tettek szert a gazdasági élet mechanizmusában. Bevonták őket a szocialista ipar, mezőgazdaság és kereskedelem kialakításába, képviselve voltak a központosított gazdasági apparátus minden szintjón. Rajtuk keresztül a szervezett munkásság befolyása érvényesült a gazdasági élet vezetésében, a termelésnek ós a termelt javak elosztásának irányításában és ellenőrzésében. Ezután ismertette a szakszervezetek részvételét a szocializálás végrehajtásában, a szervezett munkásság közvetlen részvételét a kizsákmányolók kisajátításában. A szocializálás kisüzemekre való kiterjesztésénél megállapította, hogy egyrészt már a rendelet lehetővé tette a 20 munkásnál kevesebbet foglalkoztató kisüzemek szocializálását, másrészt a dolgozó tömegeknek a proletárdiktatúra melletti baloldali kiállása gyarapította a szocializálás alá vont üzemek számát. Ez bizonyos mértékben hátrányosan hatott a szövetségi politikára ós nehezítette az irányító szervek munkáját is. Az előadás vizsgálta a kisüzemek összevonásának, a termelés racionalizálásának, a szakmai üzemközpontok kialakításának hatását. Nagy haszonnal jártak az ésszerű intézkedések; a legjobban felszerelt üzemek kapacitásának kihasználása, a gyári titkok megszüntetése, az azonos gyártmányok előállításának egy helyre koncentrálása, de a kisüzemek összevonásának végrehajtásához nem tudták megnyerni az érintett munkástömegek bizalmát. Az előadó a továbbiakban a szakszervezeteknek az üzemek vezetésében betöltött szerepét vizsgálta. A termelési biztos és az üzemi munkástanácsok tagjainak kinevezése a szakszervezetek közvetlen részvételével történt. A szakszervezetek felelőssége az üzemek irányításában a Tanácsköztársaság ideje alatt növekvő tendenciát mutatott. Ezt szükségessé tette a munkateljesítmény növeléséért, a munkafegyelem megszilárdításáért vívott küzdelem is. A termelés alakulásáért a bizalmiak feleltek, s a munkaerkölcs javításáért a politikai felvilágosító munkától a szakszervezetből való kizárásig minden eszközt felhasználtak. S — a források tanúsága szerint — e téren rövid idő alatt jelentős eredményeket értek el. Bakalisz Janiszné, a SzOT Központi Iskolájának tanára „A szakszervezetek szervezeti felépítésének alakulása a Tanácsköztársaságban" címmel tartott előadást. Az előadó elmondotta, hogy a Tanácsköztársaság alatt a szakszervezet taglótszáma meghaladta a másfél milliót. A munkások és alkalmazottak 98%-a szervezett dolgozó volt. Megkezdődött a parasztok tömeges beáramlása a szakszervezetekbe. Az 1913-as 4%-ról arányuk 28%-ra emelkedett, a tisztviselőké pedig ugyanezen idő alatt 2%-ról