Századok – 1969

Krónika - Szakszervezettörténeti tudományos ülésszak a Tanácsköztársaság 50. évfordulóján (Teleki Éva) 904/IV

384 KRÓNIKA SZAKSZERVEZETTÖRTÉNETI TUDOMÁNYOS ÜLÉSSZAK A TANÁCSKÖZTÁRSASÁG 50. ÉVFORDULÓJÁN A Szakszervezetek Elméleti Kutató Intézete által rendezett és az MSzMP KB Párttörtóneti Intézetével közösen megtartott — 1969. április 9 — 10-i — tudományos ülésszak azt a célt szolgálta, hogy a szakszervezeti mozgalom történetének feltárását elősegítendő, sokoldalú vizsgálat tárgyává tegye a szakszervezetek Tanácsköztársaság alatti tevékenységét. Az ülésszakon hat előadás és kilenc hozzászólás hangzott el. Az ülésszakot Virizlay Gyula, a SzOT titkára nyitotta meg. Megnyitójában méltatta a Tanácsköztársaság kikiáltásának jelentőségót, majd kiemelte a szakszervezetek részvételót a szocialista forradalomért vívott harcban és a proletárdiktatúrában. Felhívta a figyelmet a Tanácsköztársaság alatt hazánkban először kialakult új körülményre, hogy a munkásság államhatalmát és osztályszervezeteit marxista eszmeazonosság kötötte össze, s hangsúlyozta az ebből következett, a korábbiakhoz képest módosult feladatokat. Mindezeket tanulmányoznunk kell — mondotta —, mert az e téren szerzett tapasztalatokból ma is hasznos tanulságokat vonhatunk le. Szólt a szakszervezetek történetének kutatását korábban hátráltató körülményekről, a jelenlegi, a kutatómunka kedvező lehetőségeiről, s a munkásmozgalom szerves alkotórészét képező szakszervezeti mozgalom kutatásának további folytatását, ennek fontosságát hangsúlyozta. Az ülésszak első előadását Kabos Ernő, a Párttörténeti Intézet tudományos főmunkatársa tartotta ,,A szakszervezetek a szocialista forradalom előkészítésének időszakában" címmel. Bevezetőben ismertette az eddigi értékelések tisztázatlanságát pl. arra vonatkozóan, hogy helytállóan állapították meg: a szocialista forradalom vezető ereje a szervezett munkásság volt, a szakszervezetek szerepét viszont, szembeállítva a szervezett munkásságóval, túlnyomóan negatívan értékelték. Tényként említette, hogy a szakszervezetek felső irányítását jórészt jobboldali vezetők tartották kezükben, de a szakszervezeteket nem lehet azonosítani a jobboldali vezetők megnyilvánulásaival. Rámutatott a magyar szakszervezeti mozgalom sajátosságára, hogy keletkezésétől kezdve nem tisztán gazdasági tömörülés volt, hanem politizáló, osztályharcos szervezet, s betöltötte a szocializmus iskolájának szerepét. A szakszervezetek tevékenysége bonyolult volt, soraikban voltak forradalmárok, megalkuvók ós ellenforradalmárok is. Szerepe sem egyöntetűen negatív, sem egyöntetűen pozitív nem volt, ellentmondásos volt, mint maga a mozgalom. A forradalmi fellendülés idején a szakszervezetek szervezeti erősödésével kapcsolatban az előadó megállapította, hogy ekkor már nemcsak mennyiségi növekedésről van szó, hanem minőségi változás következett be: megváltozott a mozgalom kisipari jellege, behatolt és meghatározó erővé vált a nagyipari munkásság. Ezzel egyidőben a forradalmi mozgalom élvonalába kerültek az osztályharcos baloldali üzemi bizalmiak. Bevonultak a szakszervezetekbe az alkalmazotti és értelmiségi dolgozók tömegei is. Ezután rámutatott arra á kettősségre, amely a mozgalmat a Kommunista Párt megalakulásakor ÍB jellemezte. Az őszirózsás forradalomról szólva — hangoztatta Kabos Ernő —, ha azt állítjuk, hogy ebben a szervezett munkásság játszotta a vezető szerepet, el kell ismernünk, hogy ebben a szakszervezetek szerepe is — bár ellentmondásosan — benne van. A szakszervezetek a baloldali bizalmiak révén részt vettek a Kommunista Párt megalakításában és tömegbázisuk kiépítésében, másfelől a jobboldali vezetők dühödt harcot vívtak a kommunisták ellen. A vezető csoport a polgári kormányt, tömegeik viszont a néphatalmi szerveket támogatták. A munkástanácsok létrehozása ellenőrzési jogkörrel, amely már átmenetet jelentett a munkásigazgatáshoz, majd az üzemek tucatjainak öntevékeny szocializálása — mint az előadó befejezőben mondotta — már a szocialista forradalom nyitánya volt. Ezután Kende János, a Párttörtóneti Intézet tudományos munkatársa ,,A szakszervezeti vita a Tanácsköztársaságban" címmel tartott előadást. Elöljáróban cáfolta azt a még a legújabb történeti irodalomban (Kirschner Béla monográfiája a szakszervezeti kormányról) is továbbélő állítást, mely tényként említi a jobboldali szakszervezeti oppozíció létezését már a proletárdiktatúra első napjaiban. Korabeli forrásokra hivatkozva bizonyította, hogy a munkástanácsban és az SzDP választmányában egyetlen olyan szakszervezeti vezető sem volt, aki a kommunistákkal való megegyezés vagy a proletárdiktatúra kikiálltása ellen lépett volna fel. Előadása további részében ismertette a március végén, a párt- és szaklapok hasábjain kibontakozó vitát. A szakszervezeti funkcionáriusok e cikkekben a munkásság osz-I ályszervezeteinek fontosságát bizonyították. Ezt egyrészt az váltotta ki, hogy meg-