Századok – 1969

Könyvszemle - A múzeumi évkönyvek történelmi vonatkozású tanulmányai (Benda Kálmán) 810/IV

818 KÖNYVSZEMLE Nyárády Mihály a nagykállói vár körül összpontosuló megyebeli salétromfőzés történetét foglalja össze. Egyrészt felsorolja az erre vonatkozó írott följegyzéseket (a salétromfőzés a XVII. század elején indult s az 1880-as években szűnt meg), másrészt néprajzi adatgyűjtés alapján ismerteti a különböző technikai eljárásokat. Eredményei nemcsak a katonai vonatkozások szempontjából jelentősek, hanem azért is, mert fényt derítenek egy jellegzetesen jobbágyi ipari foglalkozás munkamódszereire és szervezetére (Salétromfőzés Szabolcs megyében a XVI—XIX. században 170 — 211. 1.).Végül megemlítjük Merényi Oszkár cikkét, melyben Szemere Pálnak a Berzsenyi kritika ügyében Kölcsey ellen 1817-ben írt, de meg nem jelentetett munkáját ismerteti. (228 — 247. 1. A cikk német kivonata azzal végződik, hogy a kéziratban maradt mimkát érdemes volna kritikai kiadásban közreadni. Ez a megállapítás a magyar szövegből miért maradt ki Î) Az 1959-es II. köt. (Bpest. 1961) szintén a bronzkorral indul, az 19ől-ben előkerült baktalórántházi sírlelet ismertetésével. Csallány Géza Nagy Gézának az 1900-as évek elején Jósa Andráshoz írt leveleiből közöl hármat, amelyben az a szkítákra és bessenyőkre, továbbá a hallstatti kultúrára vonatkozó nézeteit fejti ki (51 — 61. 1.). — Csallány Dezső Priszkosz Rhetor (miért írja nevét Priskos-nak?) úti adatainak térképre vetítésével Attila székhelyét a Szentes melletti Bödi rév közelébe, Várhát környékére rögzíti; föltevését az utóbbi évek régészeti leletei is támogatják. Valószínűnek tartja, hogy itt kell keresni Attila sírját is, mégpedig — a Szabolcs megyei hún temetkezések útmutatása alapján — valamelyik földhalom (kurgán) alatt (Adatok Attila székhelyének kérdéséhez. 19 — 29.1.). — Fettich Nándor a besztercei ezüst aspersoriumot vizsgálva arra az eredményre jut, hogy ez a remekbe készült románkori darab minden valószínűség szerint valamelyik grúziai műhelyből került hozzánk, talán III. Béla király felesége, Antióchiai Anna révén (33 — 49. 1.). — Kalmár János és Szalontai Barnabás a Báthoryak címeres kőeml ékeit ismerteti, Báthory Miklós püspök 1483-as emléktáblájától a zsoltáríró ecsedi Báthory István tumbájáig (63—70. 1.). — Koroknay Gyula Kálló vára történetét írja meg. A viszonylag kicsiny földvárat (őrsége 200 fő körül volt) 1570—73 közt építette Rueber kassai főkapitány. Az 1574:5. tc. már végvárrá teszi Kállót és kiveszi a vármegye hatásköre alól. Első kapitánya a híres Prépostváry Bálint volt. A vár a török időkben mindvégig jelentős volt. 1709-ben II. Rákóczi Ferenc parancsára bontották le, korszerűtlen volta miatt. Főként a török ellen védte a megyét, de birtoklása az erdélyi fejedelmek Habsburg-ellenes harcaiban sem volt közömbös. Koroknay tanulmánya alapján nagy vonalaiban előttünk áll a vár építészeti és katonai története. Kár, hogy a szerzőnek nem volt alkalma a bécsi Kriegsarchiv iratait is megtekinteni, ezek minden bizonnyal számos ponton kiegészíthették volna a megyei levéltár adatait (A kállói vár. 73—88. 1.). — Balogh István a megye XVIII. századi történetének egy fontos fejezetét világítja meg, a pásztorkérdóét. Szabolcs megyében, elsősorban a megye akkor még Püspökladányig lenyúló délnyugati felében, a szilaj állattartás jelentősége az 1700-as évek végéig alig csökkent (1796-ban a lakosság 7%-a tartozott a pásztorokhoz), s a közigazgatásnak egyre nagyobb gondot okoztak a megyei rendbe be nem illeszkedő pásztorok, a közöttük megbújó állattolvajok, betyárok, s mindezzel összefüggésben a közbiztonság hiánya. Balogh István a pásztorok megrendszabályozására hozott megyei statútumokat ismerteti, adatai azonban bevilágítanak a XVIII. századi Szabolcs társadalmi, gazdasági és műveltségi viszonyaiba is (Szabolcs megye statutumai a pásztorok megrendszabályozására a XVIII. században. 91—109. 1.). — Nagy Gyula az 1930-ig működő múltszázadi vámosoroszi szárazmalom (ma népi műemlék) berendezését és az őrlés munkafolyamatát írja le részletesen (129—145. 1.). Az 1960-as III. kötetben Kralovánszky Alán az 1956-ban kiásott papi honfoglaláskori temető leletanyagát ismerteti (27 — 37. 1.), Csallány Dezső pedig a székelymagyar rovásírás emlékeit veszi számba: egyenkint ismerteti őket (köztük Herepei János gyűjtéséből négy, a szakirodalomban eddig nem ismert emléket), közli megfejtésüket, több korábbi olvasást módosítva, majd alapformák szerint rendszerbe foglalja az írásokat és betűiket táblázatosan is közli (39—135. 1.). A kötet egyetlen történelmi tanulmányát Hársfalvi Péter írta a nemesek és parasztok harcáról az újratelepítés utáni Nyíregyháza társadalmában. Az 1753-ban újratelepített város egy félszázad múlva, 1803-ban. majd végleg 1824-ben megváltotta a Károlyi grófoktól a földesúri szolgáltatásokat és joghatóságot, s ezzel szabadparaszti sorba került. A korábbi feltevés az volt (Mályusz Elemér fogalmazta meg), hogy az örökváltság végrehajtásában az érdem a városba települt nemeseké, akik — mivel előjogaikat nem élvezhették Nyíregyházán — ezzel saját sorsuk emelését is munkálták. A tanulmány a városi levéltár iratai alapján megvizsgálja a parasztok és a közéjük települt nemesek