Századok – 1969

Történeti irodalom - Sztana Béla lásd Godó Ágnes

778 TÖRTÉNETI IRODALOM fogását vizsgálva (51 — 61. 1.) kimutatják, hogy a horthysta katonai doktrína a háborút nemcsak elkerülhetetlennek, hanem egyenesen üdvösnek tekintette, tisztában volt a jövő háborújának szövetséges rendszeren alapuló, koalíciós világháború jellegével, amelyet milliós tömeghadseregek vívnak meg a modern technika tömeges bevetésével, totális formában. A jövő háborújában a kis Magyarország semmiképpen sem játszhat önálló katonai szerepet, hanem csupán valamelyik, lehetőleg a győztes nagyhatalom szövetségestársa lehet. A horthysta katonai vezetés a segítőtárs katonai szerepe mellett is lehetőnek tartotta az önálló magyar politikai célok maradéktalan megvalósítását, természetesen a nagy szövetséges teljes kiszolgálása árán. A modern háborútól megkövetelt, Magyarország számára azonban gazdasági-technikai okokból, az iparfejlődés csekély, évi 1%-os fejlődése mellett elérhetetlen technikai fölényt pedig a magyar faji tulajdonságokban rejlő különleges erőtartalékkal vélte kiegyenlíteni. A következő fejezet a horthysta katonai elméletnek a háború megvívásához szükséges politikai, gazdasági és erkölcsi tényezőkről vallott felfogását elemzi (62 — 125.1.). Miután a fejezet a szovjet hadtudomány nyomán a háború menetét és kimenetelót meghatározó tényezőket két fő csoportra osztja: A) csoportra, amelybe a társadalmi-gazdasági. politikai és az erkölcsi és B) csoportra, amelybe a közvetlen katonai tényezők tartoznak, s hangsúlyozza a kettő dialektikus kölcsönhatását, megállapítja, hogy a horthysta katonai elméletben a politika és a hadászat viszonyáról alkotott nézet formailag és általánosságban helytálló volt, de a politika mindig az osztályfölöttiség hazug formájában jelentkezett. Ugyanez az ellentmondás jellemezte a háború menetét ós kimenetelét meghatározó tényezők értékelését. A horthysta katonai vezetés ugyan képes volt meghatározni a háború győzelmes megvívásához szükséges tényezőket, de nem volt képes felismerni az erők és lehetőségek forrásait, alakulásuk belső összefüggéseit és dinamikáját. Észrevették pl. a nem önellátó országok gazdasági hátrányát a modern háborúban, ebből azonban a villámháborúval akartak kitörni. A horthysta hadvezetés képtelennek bizonyult a gazdaság háborús szükségleteket kielégítő megszervezésére, sőt móg a lehetőségeket sem tudta reálisan felmérni. A gazdasági felkészülés hiányait itt is az erkölcsipolitikai tényező lett volna hivatva pótolni. A szerzők ezzel kapcsolatban minden eddigi összefoglalásnál — a neveléstörténetieket sem hagyva ki — jobban megközelítik az igazságot, amikor rendkívül átfogó, a bölcsőtől a sírig érő, az életkori, fejlődésbeli környezeti sajátosságok gondos felmérése alapján a leghatásosabb móriszereket, formákat és eszközöket alkalmazó rendszerként jellemzik a horthysta nevelést (98. 1.). Ezen a területen nemcsak szervezeti formák, hanem ideológiai tartalom tekintetében is sok újat ós jellemzőt mon« danak. különösen a lakosság fegyelmezését és nevelését szolgáló Magyar Nemzeti Munkaszolgálatot, a Nemzeti Munkavédelem elnevezésű besúgó szervezetet és a hadsereg „nemzetvédelmi" feladatait illetőleg. Sokkal halványabb a levente intézménynek mint a, nemzetnevelés szervezetének, a klérus tevékenységének, a külföldi propaganda szerepének bemutatása; szinte teljesen hiányzik a cserkészet. Hibásnak tartjuk a fasiszta tömegpárt hiányának magyarázatát (103. 1.), a külföldi propaganda tartalmi kérdéseinek teljes mellőzését és Horthy-Magyarország csatlós szerepének 1938 elejére való antedatálását (92. 1.). A könyv utolsóelőtti fejezete a horthysta katonai vezetésnek a háború menetét és kimenetelét eldöntő katonai tényezőkről alkotott felfogását ismerteti (125 — 218. 1.). Ezen belül szinte minden alfejezet a történész különös érdeklődésére tarthat számot. Elsőnek említjük a horthysta hadsereg szervezéstörténetének vázlatos áttekintését. A hadsereglétszám az egyes időszakokban következőképp alakult: 1920: 80 000, 1927: 22 000, 1932: 42 000, 1938: 85 000, 1939/40: 162 000, 1941/42: 230 000, ós végül 1944: 600 000 fő. A személyi állomány tehát kétségkívül jelentős mértékben emelkedett. Ezzel azonban nem tartott lépést az összfegyverzet gyarapodása; különösen a modern háború döntő fegyvernemeiben, a páncélos, a repülő, a tüzérségi alakulatokban, valamint a gépesítésben volt nagyfokú a lemaradás. így állhatott elő az a paradox helyzet, hogy „a horthysta katonai vezetés két évtizeden át szüntelenül fejlesztette haderejét, milliárdokét költött hadseregre, és ennek ellenére 1941 nyarán egy teljesen korszerűtlen hadsereggel lépett a háborúba" (144. 1.). Ezt a hiányt egyrészt a szövetséges hadsereg hadfelszerelésével. másrészt az erkölcsi nevelés fokozásával akarták pótolni. Az első hiánya azonban lassanként a második tényező hatását is lerontotta. A fejezet tárgyi ós személyi érvekkel egyaránt alátámasztott lesújtó véleményt mond a Horthy-hadsereg elavult, formalizmusban megrekedt kiképzési gyakorlatáról. A fejezet vége a horthysta vezető állomány minőségéről rajzol konkrét gazdasági, szociológiai adatok alapján tárgyilagos képet. A hadsereg tisztikara az 1924/25 — 1939/40 kiképzési évekre vonatkozó adatok szerint 98.2%-ban az uralkodó osztályokhoz tartozó magas állású közigazgatási és gazdasági főtisztviselők, dzsentri és földbirtokos, katona-, rendőr- és csendőrtiszt, valamint