Századok – 1969

Történeti irodalom - Szendrey István: Egy alföldi uradalom a török hódoltság után (Ism. Soós Imre) 773/IV

773 TÖRTÉNETI IRODALOM iparpolitikája közé. A magyar kormányszervek ennyire nem szolgálták ki az udvart, a bécsi és a magyar kormányszervek között az ellentétek ilyen dolgokban sokkal élesebbek voltak, mint ahogy ezt a szerző véli. A Helytartótanács és a vármegyék ellentéte a céhmonopólium letörésének, a kontárságnak a kérdésében, a vármegyék haladó szerepének éles kidomborítása is túlságosan egyszerűsített kezelése a problémának, a XVIII. századra vonatkozólag pedig egyáltalán nem helytálló. A monográfiának természetesen nem az volt az elsődleges célja, hogy megoldja az állami iparpolitika, a kormányszervek e kérdésben tanúsított magatartásának igen bonyolult kérdését. Helyes, hogy e problémákkal is foglalkozott. E kérdések alaposabb megvilágítására azonban még további kutatások szükségesek. NAGY ISTVÁN SZENDREY ISTVÁN: EGY ALFÖLDI URADALOM A TÖRÖK HÓDOLTSÁG UTÁN (Értekezések a történeti tudományok köréből, Űj sorozat 43. sz. Bpest, Akadémiai Kiadó. 1968. 169 1.) A szerző figyelme évekkel ezelőtt, a. bihari hajdútelepek perének tanulmányozása közben terelődött arra a tizenhárom bihari hajdúközségre, melyek a Debrecen közelében fekvő Derecske központtal 1702-től 1745-ig zálogbirtokkónt, 1745 után pedig királyi adomány folytán örökös joggal, tulajdonként képezték az egyébként Nyugat-Magyarországon birtokos Eszterházy hercegek derecskei uradalmát. Ez az alföldi uradalom a gazdaságtörténet kutatója szemében azért figyelemre méltó, mert a hozzátartozó községek egykor hajdútelepek voltak s a hajdúszabadság elvesztése Után földesúri hatalom alá jutva, másfélszáz éves egységes tömegellenállással, még az Eszterházy hercegek gazdasági és politikai erejével szemben is sikeresen védték viszonylagos szabadságukat, az úrbérrendezésig a robotmentességet és mindvégig a szabad költözés jogát. Sajátos ez az uradalom azért is, mert míg az ausztriai nyersanyagpiacokhoz közel fekvő nyugat-magyarországi uradalmak XVI—XVIII. századi gazdálkodásának számos vonatkozását feltárták a magyar gazdaságtörténet kutatói, addig a piacoktól távol fekvő ós az áruértékesítés nehézségeivel bajlódó alföldi és kelet-magyarországi uradalmak történetéből úgyszólván csak Gödöllőét ismerjük. Ebben a tanulmányban Szendrey István konkrét példákkal igazolja, hogy a mezőgazdasági áruértékesítés akadályai ezen az országrészen évtizedekkel késleltették a szemtermelő majorkodásra való áttérést. Sokat ígérő az értekezés azért is, mert túlnyomóan földesúri levéltár anyagára épül. Gazdaságtörténeti irodalmunkban új színt, nyereséget jelent minden olyan tanulmány, mely a felszabadulás előtt alig hozzáférhető uradalmi levéltárak eddig ismeretlen kincseit tudja felszínre hozni. S bár a dolgozat címéből következtetve az első pillanatban arra gondolnánk, hogy ezúttal is csak az aliódiumnak, a földesúri majorüzemnek gazdálkodásával ismerkedhetünk, mégis valójában ennél jóval többet, a l'ontosabbat kapjuk: a derecskei uradalom kötelékébe tartozó tizenhárom Hajdú-Bihar megyei jobbágyfalu XVIII. századi élete pereg le előttünk a könyv lapjainak forgatása közben. A mű gondolatmenete nagyjából alkalmazkodik az uradalomtörténet szokásos szerkezetéhez: a táj földrajzi-természeti viszonyainak és a birtokszerzés módjának bemutatása után ismerteti a birtokigazgatást, az uradalmi alkalmazottak kategóriáit, a faluszervezetet, a község vezetőit, a községi alkalmazottak teendőit és javadalmazó -sát. Ügy véli. a gazdatiszti apparátus csekély volta az uradalom adóztató jellegéből, továbbá abból a körülményből következik, hogy az Eszterházyak e távoli uradalmukban nem látták kifizetődőnek a majorsági szemtermelós meghonosítását akkor és úgy, amikor és ahogyan ezt például a bécsi piacok közelében fekvő dunántúli uradalmaikban tették. A derecskei uradalomban mindvégig megmaradt a szerződéses viszony. A földesúr a két-három évenkint adott szerződésben egy összegben állapította meg az uradalom egészét terhelő földesúri adót, árendát A pónzjáradók összegét minden új contractus feljebb emelte, de robotot nem követelt a földesúr, s miután a majorsági gazdálkodás a XVIII. század végéig sem indult meg, a jobbágyok az úrbérrendezés után is készpénzzel válthatták meg a robotot és kilencedet, de ennek folytán a földesúri árenda összege az úrbérrendezés után a korábbinak sokszorosára emelkedett. Természetben csak a hosszú fuvart kellett leróni, ilyenkor az uradalom állatait szállították távoli piacokra. A majorüzem a XVIII. századi állattartásról 1820 körül áttért az intenzív szemtermelésre, s ettől kezdve megindult a jobbágyság természetbeni robotoltatása is. Tanul-