Századok – 1969

Történeti irodalom - Eperjessy Géza: Mezővárosi és falusi céhek az Alföldön és a Dunántúlon 1686–1848 (Ism. Nagy István) 771/IV

772 TÖRTÉNETI IRODALOM a bécsi udvar és a kormányszervek iparpolitikájáról szólnak. A kontárokról szóló fejezet pl. rámutat arra, hogy a céhek elzárkózottsága már önmagában is növelte a céhen kívüli iparosok létszámát, ezt a növekedést a céhek egyébként, mivel feudális szervezetük miatt a közszüksógletek ellátására képtelenek voltak, amúgysem tudták meggátolni. Ennek ellenére erősen közrejátszottak annak megakadályozásában, hogy a céhen kívül rekedt iparosok, az elszegényedett parasztság körében elszaporodott háziiparosok belekapcsolódjanak az ipar tőkés fejlődésébe. A bécsi udvar és a központi kormányszervek céhpolitikájának jellemző vonását abban látja a szerző, hogy az udvar és a központi kormányzat Magyarországon a céhszervezet kiterjesztésére, a kontárok és a céhen kívüli ipar elnyomására törekedett az ország iparának gyarmati kezelése céljából. A vármegyék, részben a közellátás megjavítása végett, részben a nemesi-liberális felfogás alapján a céhrendszer eltörlését követelték, s a kontárokat védték a kormányszékek, a céhek üldözése ellen. Az országgyűlések és 1848 felé a Helytartótanács úgy próbáltak a céhrendszer válságán segíteni, hogy a céhszervezetben a monopólium letörésével és az iparszabadság kiszélesítésével hathatós reformot kíséreltek meg végrehajtani. E tervezgetésekből semmi sem lett, a céhszervezet reformját csupán az 1805., illetve 1813. évi céhszabályzat kísérelte meg. amely azonban — az igaz, hogy a céhek monopolisztikus törekvéseinek bizonyosfokú korlátozásával — inkább a céhrendszer kiszélesítését, mint szűkülését hozta magával. E rövidre fogott beszámolóban csak ízelítőt tudtunk adni a szerző fejtegetéseinek gondolatmenetéről, könyvének gazdag tartalmáról. Az előzőekben már utaltunk arra, hogy a téma nagy köre, az előmunkálatok hiánya milyen nehézségeket jelentettek a feldolgozás számára. Az ilyesmi óhatatlanul bizonytalan megállapításokra, helytelen következtetésekre adhat alkalmat. Ilyenekre vezetett a szerző koncepciójának és módszerének néhány fogyatékossága is. Ezekre elsősorban a további kutatások elősegítése, s nem a munka értékének kisebbítése céljából szeretnénk rámutatni. A szerző módszerének és koncepciójának néhány problematikus vonása szerintünk főleg abból ered, hogy nem differenciálja eléggé a kézműves és céhes szakmákat a nagyipari fejlődésre való alkalmasságuk szempontjából. Nem hangsúlyozza ki. hogy a mezővárosi és falusi céhes szakmák túlnyomó része az élelmezést, a lakosság mindennapi közvetlen szükségleteit, a javításokat ellátó iparágakhoz tartozott (pl. mészáros, pók, borbély, kőműves, ács, kéményseprő, halász, sőt ilyen volt a csizmadia, a kovács is). Ezeknél a nagyipari munkamegosztás megteremtésére, a termelékenység növelésére nem volt lehetőség, e szakmák a kapitalizmus korában is nagyrészt kisipari szervezetben működtek. így nem lehet egyértelműen megítélni a céhszervezet kiterjesztésével, a kontárokkal kapcsolatos iparpolitikát a kisipari szervezethez tapadó és a tőkés ipari fejlődésre alkalmassá válható kézműves szakmáknál. A bécsi udvar magyarországi iparpolitikájának megítélésénél is figyelembe kell venni e szempontokat. Nem lehet a XIX. század eleji elkésett céhesedést minden iparágnál egyformán elbírálni. A céhszervezet kialakítása bizonyos iparágaknál esetleg a szükséges iparrendészetet honosította meg, megkönnyítette a közelállátást, más iparágaknál ezzel szemben a tőkés jellegű fejlődés gátja volt. E szempontok elhanyagolása miatt vonta le a szerző azt a téves következtetést, hogy az osztrák tőkés ipar felbomlasztotta a XIX. század első felében a nyugat-magyarországi cóhszervezetet. Ezt elhisszük pl. a posztószövők vagy a timárok, de nem a mészárosok, pékek, borbélyok, kőművesek, kéményseprők stb. esetében. A nyugat-magyarországi cóhszervezet 1848 előtt nem is bomlott föl. mert az a körülmény — amint erre a szerző is utal —, hogy egyes céhek kiváltságleveleiket nem újították meg, nem jelentette a céhek megszűnését. Amint említettük, a szerző behatóan foglalkozik a céhen kívüli ipar, illetve a kontárság kérdésével. Külön fejezetet is szentel a problémának, de a kontárokról több fejezetben is beszél, így a témára vonatkozó anyagot a kelleténél jobban szétszórja, sőt a legjellemzőbb mondanivalóját nem is a kontárokról, hanem a legényekről szóló fejezetben közli. A céhen kívüli ipar vizsgálatánál is hiányoljuk a téma differenciáltabb kezelését. Nem lehet azonos szemszögből vizsgálni a szakmailag kiválóan képzett, szabályosan felszabadult, de céhmesterré nem vált mesterlegény kontárkodását és a falusi barkácsoló paraszti háziiparos tevékenységét. A problémák leegyszerűsítése nézetem szerint bizonytalan és elhamarkodott következtetésekre adott alkalmat a bécsi udvar, a kormányszervek és a megyék céhpolitikájának megítélésénél is. A bécsi udvar céhpolitikáját, főleg a XVIII. században, nem lehet csupán abból a szemszögből megítélni, hogy a magyarországi iparfejlődés meggátolása végett a céhszervezet kiterjesztésére és a céhen kívüli ipar elnyomására törekedett. ami természetesen igaz is. A bécsi udvar pl. az élelmezési szakmáknál 1848-ig majdnem ugyanazt a céhpolitikát alkalmazta Ausztriában, mint Magyarországon. Nem lehet egyenlőségi jelet tenni a birodalmi központi kormányszervek és a magyar kormányszervek